Nyolcadik

 Luke Hemmings

A rendőrség  viszonylag hamar megérkeztek, ezért fél órán belül az egész pubot lezártuk. Nem hiszem el, mikor és hogyan, és ki?! Itt voltunk végig, senki nem szólt, hogy mi van a vécében, szóval nem rég kellett megcsinálnia az egészet a tettesnek... De mikor?! Nem láttam semmi gyanúsat. Azt hiszem, vissza kell néznem a biztonsági felvételeket. Muszáj lesz kiadnia a kocsmának, vagy ha nem, le kell foglalnom, és napkeltétől, napnyugtáig azokat nézni, árgus szemekkel. Oldalra sandítottam, megérkeztek a mentősök, rögtön utánuk a média. Hihetetlen, ezek elől semmit nem lehet eltitkolni! Rohamosan elindultam feléjük, de Mikey megelőzött, és ő kezdett rizsázni a híradós nőnek. Oldalra fordultam, Dean és Maxine egy padon ültek. A lányra egy barna pléd volt terítve, szegény hatalmas sokkban van, ezért védelmezője próbálta megnyugtatni. Egy sárga-vörös kabátos mentős hölgy odasétált hozzájuk, valamit beszéltek, de sajna messze álltam, ezért nem hallottam semmit. Előkaptam a szövetnadrágom zsebéből a telefonom, és nyomkodni kezdtem, mintha csak valami fontos dolog volna rajta. Ám sunyi vagyok, nem is értem, miért, de félszemmel még mindig őket figyeltem. Harper belső kezével átkarolta Maxi vállát, a lány pedig kicsit közelebb bújt hozzá. Valamit mondott, ha jól leolvastam a szájáról: Köszönöm. Alkalmazottam lágyan, kisfiúsan rámosolygott, majd a szép, íves, rózsaszín ajkakhoz hajolt, hogy a sajátjával kényeztesse őket. Telefonom majd' kiesett a kezemből a meglepődöttségtől, szemem elkerekedett, szám ó-alakban elnyílt. Nem hittem a látványnak, Hyland rögtön ellökte magától, és egy hatalmas pofont adott neki. Azt hiszem, muszáj lesz előbb-utóbb elbeszélgetnem Dean fejével, nagyon elszállt magától, még a védencét is lekapta! A férfi háborogva felpattant, találkozott a tekintetünk, majd inkább fújva felhúzta Maxinét, és beültette az autójába. Nem szólhattam neki, hogy ne tegye, hiszen rábíztam a védelmét, azt tesz vele, amit jónak lát, és ha ezt látja jónak, én nem szólhatok közbe. Semmi közöm az ügyhöz, egyszerűen a főnök vagyok, és illendő foglalkoznom vele... Csupán ennyi a dolgom... 

Sóhajtva zsebre dugtam a készülékem, körbe néztem, és tehetetlenül fogadtam a tényt, hogy még két órát itt kell csöveznem, amíg lezajlik a helyszínelés.

Egy óra múlva örömömre szolgált Mikey, hogy hazaküldött a fáradt arcomra hivatkozva. Boldogan bele is mentem: ott nem tudtam másra gondolni, csak arra a jelentre. Arra, amikor az én alkalmazottam romantikus kapcsolatot akart kezdeményezni az én ügyembe keveredett lánnyal.
Gondterhelten ültem be a fekete Audimba, bedugtam a kulcsot, majd indítottam is volna, de valahogy a kezem nem mozdult. Remegtem, majd' felrobbantam, a szemem előtt újra és újra lejátszódott a jelent, az az idilli pillanat, ami kettejük közt volt. A fejem a kormányba vertem, valahogy le kellett nyugodnom. Sajna nem használt, ezért fáradt szemmel felemeltem a fejem, lassan a pedálokra helyeztem a lábaim, majd körülbelül  csigagyorsasággal elindultam a lakásom felé.

Harper és Maxine... Harper és Maxine. Harper és Maxine! - hangzott a fejemben idegbajosan két emberem neve. Külön-külön még oké, na de egybe?! Borzalmas, fúj! Komolyan, ők ketten?! Hát, egyáltalán nem illenek össze, sőt! Ha továbbra is így folytassák magamat teszem be a lány mellé, aztán mindenki mondhat azt, amit akar, én fogok rá vigyázni, én fogom kényeztetni, én fogom csókolni, ölelni... Mi van?! - ráztam meg gyorsan a fejem. A gázra léptem, a kilométeróra a kétszáz közelében járt, én pedig az előttem bénáskodó kocsikat kikerültem, hiába dudáltak le, és barmoztak. Így hamar ahhoz a panelházhoz értem, ahol szerény életem élem már négy éve. A helyemre leparkoltam, kiszálltam, lezártam a járgányt, majd a tíz emeletes, barnás épület felé léptem, amin kívülről látható kb. száz ablak, hozzátartozó kilépős terasszal. A zakóm belső zsebéből előhalásztam a kulcsokat, kinyitottam az épületbe bevezető, kétszárnyas, fehér ajtót. Beléptem rajta, egyből valami kellemetlen, dohos szag ütötte meg az orrom. Nem csodálom, nem is emlékszem olyanra, hogy itt valaha lett volna szellőztetve. A lifthez léptem, amire nagy, piros betűkkel rá volt írva: Nem működik. 
Káromkodtam egyet; ez a nap már nem lehet rosszabb! - gondoltam, miközben lakkcipőben a lépcsőt rohamoztam meg, hogy feljussak a negyedikre. Bár, jobban tenném, ha onnan le is ugranék.

Mire felértem majd' kiköptem a tüdőm, annyira elfáradtam. Pfú, hihetetlen, hogy egy ilyen épületben előfordulhat olyan, hogy nem működik a lift! Bementem a lakásomba. Egy halszerűségbe érkezünk, ahol levettem a zakóm és a cipőm. Innen két boltíves ajtó nyílik a konyhába és a nappaliba. Én az utóbbiba lépek be, ahol szimplán egy fehér heverő, vele szemben a kék falon egy plazma tévé, köztük egy dohányzó asztal van. És ennyi. Nem szeretem túlcsicsázni a házat, ahogy anyám szokta... - mentem át a fürdőbe, ami szintén kék volt, egy tejüveges zuhanykabinnal a sarokban, fehér mosdó kagylóval, bőrszínű fürdőszobai szekrénnyel. Levetkőztem, majd vettem egy forró zuhanyt. Már rendesen rám fért, komolyan. A mai nappal tele van mindenem... - gondoltam, amikor valaki csengetett. Szemem forgatva szálltam, ki gyorsan megtörülköztem, és törölközőt alsó részem köré tekerve, beengedtem a csengetőt. Nem sokkal később az ajtómhoz ért, én pedig egyből beengedtem. Vagyis, először ajtót nyitottam neki, majd azt hittem képzelődök, hogy Maxine áll az ajtómba, de nem, mert valós volt, valósabb, mint valaha.

- Hemmo, baj van - nézett a szemembe félve, magát ölelve. Teljesen meg volt törve, vajon mi történhetett?!

- Mi az? - kérdeztem aggódva, miközben beljebb mentünk a nappaliba. Leültünk a kanapéra, majd a lányt szépen szólva elfogta a szófosás.

- Dean rám hajtott - kezdte, amit persze már észrevettem. - Természetesen visszautasítottam, ami nem nagyon tetszett neki. Először háborgott, majd lelépett, és visszatért valami ribanccal, akit akkor láttam először. Aztán azt mondta, beszéde van vele, és elmentek a szobába, ahonnan nem sokkal később nyögéseket hallottam. Szóval... - akadt el, és majd' sírni kezdett. - Utálom Deant! Nem bírom vele... - nézett rám könnyes szemekkel. Nem tudtam, mit vár tőlem, ezért csak átölelni tudtam, nem többet.

Hetedik

 Maxine Hyland 

Mivel Dean kicsit megrémisztett a legelső találkozásnál, ezért féltem, sőt rettegtem, hogy őt fogom kapni. Remélem, jobb lesz, mint Mikey volt, csak nem fogunk annyit veszekedni, mint "dr. Michael Idegbeteg Clifforddal." Az őrsön vártam Deanre, helyszínen volt így nem tudta még, hogy mi vár rá mikor visszaér. Hemmings hozott egy kávét, és leült mellém. Percekig némán ült, és csak meredt maga elé. Szőke haja most is tökéletes volt, természetesen az ing és az öltöny elhagyhatatlan volt számára, melytől azt a tipikus klasszikus stílust kapta, amitől a lányok eldobják az agyukat. Ő pont olyan volt, mint, aki bárkit megkaphatott, de nem törődött vele, csak a munkájának élt, s szívét-lelkét belerakta, ennek meg is volt az eredménye, hiszen főnök lett, de eközben nem volt élete, ami természetesen nem tűnt fel neki. Elmerült a gondolataiban vagy csak nem tudta, mit szóljon hozzám, szemöldökét összehúzta és percenkét pislogott egyet.

- Figyelj! - kezdett bele mondókájába. - Nem azért kaptad Harpert, mert annyira megbízható. Érted, nem volt más, nem tehettem mást, mert egyedül nem maradhatsz! - szorult ökölbe keze. - Nem bízok benne, nem kedvelem, nem tehettem mást. Bármi gond vagy probléma van vele kérlek, szólj! - nézett mélyen a szemembe. Szája köré aggodalmas ráncok gyűltek, mely megöregítette pár évvel. Nem értettem ezt a hirtelen jövő őszinteségi rohamot. Megijesztett. Egyik pillanatról a másikra kezdtem megbánni, hogy eldobtam magamtól Mikeyt.
Válaszul bólintottam Luke-nak, hogy felfogtam és megértettem, de nem szóltam hozzá, nem volt se kedvem, se erőm belekeveredni egy beszélgetésbe, ami csak arról szólna, hogy mi is volt azon a bizonyos elrablásos estén. Még mindig volt egy olyan érzésem ami nem hagyott nyugodni, ami azt sugallta, hogy nem hisznek nekem a rendőrök, se Clifford, se Hemmo, se Harper. Látszott, Hemmon, hogy nem tetszett neki ez a kényszer csönd, de ez volt, ő sem arra kíváncsi, hogy mi van velem, hanem arra, hogy mire emlékszem az esetből. De nem mondhattam el... Nem tehettem, mert...
A bejárati ajtó csapódott, a zaj irányába pillantottam, s újra elfogott az a rettenetes érzés. Itt volt.
Szívem a torkomban dobogott az idegesség miatt, homlokom elkezdett verítékezni, a gyomrom összeugrott és hányinger kapott el.

- Harper! - intett neki a szőke főnök. - Gyere, beszélnünk kell! - Majd elindultak az irodába. Dean tudomást sem vett rólam. Ismételten egy bunkó majom, még mindig Luke ellentéte volt, szakadt fekete farmerban és szürke ujjatlan pólóban sétált végig az őrsön, nem törődve azzal, hogy rajta kívül mindenki más nyakkendős flancos "egyenruhában" volt. Valamiért felkeltette a figyelmemet ez a lázadó stílus, de ahogyan végignéztem a többieken, nem csak nekem, ami megnyugtatott, az kell mondjam.

- Gyere! - ragadta meg Dean a karomat. Öt perc sem telt el azóta mióta bement a főnöke irodájába. Szorítása erős volt, karomnál fogva tolt előre, ki az ajtón.

- Neked mi a bajod? - sipítoztam. - Elengednél végre? - mondtam idegesen, majd kirántottam a kezemet fogásából az utcára érve. - Seggfej! - morogtam, s közben a kezemet néztem, ahol megszorított, véraláfutásos lett.

- Na, figyelj, Hamupipőke! - arckifejezése komolyra változott. - Ez itt nem Csodaország, és te nem vagy Alice, szóval itt vannak szabályok, az ÉN szabályaim, amit betartasz vagy betartasz! Felfogtad?! Hallottam, mit műveltél Clifford idegeivel, ezt az enyémmel nem fogod megtenni! Ha jóban akarsz velem lenni, akkor teszed, amit mondok, ha pedig nem csinálod... - halkult el.
 Arrogáns, semmirekellő, idióta, akiben egy csöpp tisztelet nincsen a másik ember felé. Már most utáltam, kedvem lett volna egy hatalmas pofont lekeverni neki ott helyben az őrs előtt, hogy azért tudja, hol van a helye. Kezem ökölbe szorult, és éreztem, ahogy megfeszült az arcom, ereimben adrenalin lüktetett, nem tudtam, kezelni a helyzetet, csak hallgattam és gondolatban szidalmaztam, átkoztam. Mélyen leszívtam a friss levegőt, hogy lenyugodjak.
Elővett egy fekete cigarettás dobozt, amely dugig volt tömve fekete színű, hosszú szálú cigarettákkal. Kivett egyet, óvatosan a szájába helyezte és meggyújtotta. Mélyen leszívta füstjét, és másodpercekig lent tartotta.

- Káros a dohányzás - szólaltam meg félénken, mire az arcomba fújta a füstöt. Pont akkor vettem levegőt így leszívtam a füstöt, amitől köhögnöm kellett.

- Miért, az élet nem az? - vigyorgott kéjesen. Pár órával később már otthon voltunk, természetesen egyből kritizálta a lakásomat, és a családomról faggatott, de nem voltam hajlandó válaszolni a hülye értéktelen kérdéseire, amire igazán úgysem érdekelte a válaszom. Megvizsgálta a zárakat, az ablakokat, mindent, amit csak lehetett. Mikor végzett leült a tévé elé, és pöffeszkedett egészen estig.

- Nem akarunk elmenni valahova? - nézett rám a tőle telhetően legnormálisabban.

-Nem. - Nyers és egyszerű választ kapott, amit talán felfogott a csöppnyi agyával.

- Jaj, ne csináld már! A nagymamám hetvenhárom éves, mégis eljár péntek esténként - próbálkozott.

- Nem! - mondtam nyomatékosabban. Megvonta a vállát, felpattant a kanapéról, és elindult az ajtó felé. - Te most itt akarsz hagyni? - néztem rá kérdően. Bólintott. - Jó menjünk! - pufogtam.

- Várj Maxi, te most ebben fogsz jönni? - mért végig. - Hallod, az ükmamám nem vett volna fel ilyen ocsmány ruhát! - gúnyolódott. A kezembe kerülő első dolgot vágtam neki, ami egy párna volt.

- Aú? - vonta fel a szemöldökét, majd elnevette magát. Pillanatok alatt átöltöztem, mert féltem tőle, hogy itt hagy, ha órákig készülődnék. Beültetett az autója hátsó ülésére. Halvány emlék foszlányok terelték el a gondolataimat. Mintha már ültem volna ebben az autóban, dejavu. Beállította a fenti visszapillantóját, hogy pont rám lásson, majd beindította az autóját, és indultunk is a titkolt helyre, mivel nem volt hajlandó közölni velem az úti célt. Gondolkodni próbáltam, nekem túlságosan ismerős volt a hely, ám, amint odaértünk egy kocsma elé, abba is hagytam. Ez mellett lehetetlen gondolkodni...

- Leitatni hoztál? - fordultam felé felvont szemöldökkel.

- Pontosan, és utána megerőszakolni tervezlek - nevetett fel. Haha, nagyon vicces, komolyan - gondoltam unottan, miközben Deant csípőből kikerülve bementem a részegekkel teli helyiségbe. Ő is követett, de ahogy a pulthoz értünk nekem kedvem támadt meghalni. A pultnál ott ült Mikey és Luke... Te Atya ég! Mit csináljak, mit csináljak? - gondoltam idegesen, majd megráztam a fejem. Hülye vagyok, akinek nem kéne a szemem elé kerülni az Mikey, nem én! - Hemmo! - szólította le szőke főnökét testőröm. Azok ketten egyszerre kapták felénk a fejüket. Luke hevesen integetni kezdett, míg ex-testőröm csak sóhajtva, sörét szorongatva visszafordult a csapos nőhöz. Ám legyen, ha gyerekeskedni akar, tegye, engem nem érdekel - foglaltam helyet Luke mellett. Dean a hátam mögé állt, vállamra tette a kezét, lehajolt a fülemhez, és belesúgta: "vagy arrébb ülsz, vagy arrébb rúglak." Teljesen kirázott a hideg, aztán gyorsan összeszedtem magam, és arrébb ültem. Őröm és védelmezőm egy győzelemittas mosolyt eleresztett, valamint helyet foglalt köztem és főnöke között.
Ők ketten elkezdtek beszélgetni a sorozatgyilkosról, hogy egyre több a halálos eset, és nem tudnak mit tenni. Részletek nem érdekeltek, egész végig Michealt figyeltem, ahogy a habos italával szemezett. Talán vele mégis jobban jártam volna, mint ezzel a gyökérrel... Épp egy fél napot töltöttem el vele, és az őrületbe kerget! Igaz, Mikey-nak percek is elég volt, de akkor is. Nekem valami nem stimmel Deannel... - kortyoltam bele az imént kikapott koktélomba, de többet nem szándékoztam inni belőle. Lehet, hogy komolyan mondta a megerőszakolós dolgot. Mindegy, ahogy látom, most el van a felettesével.

- Kimegyek a mosdóba - álltam fel mosolyogva.

- Rendben - válaszolta Hemmo.

- Bele ne fulladj - ivott bele a sörébe Dean, Mikey pedig szóra sem érdemes. Levegőnek néz. Deanre villantottam egy erőltetett vigyort, majd a táskám megfogva behúzódtam a lány vécébe. Becsuktam magam mögött a mahagóni ajtót, de a helyiség látványa nem a legjobb volt. Sőt, amint megláttam azt hittem, idegbajt és egyben szívrohamot kapok: a falakon én voltam látható mindenféle pozícióban az utcán. Majd' összeestem a soktól, nem akartam hinni a szememnek, ezért a mosdóhoz szaladtam és megmostam az arcom. Felnéztem a tükörre, és egy felírat állt rajta:

"Megvagy! Végleg a bábum maradsz, Maxine, ne menekülj. 

Ui.: Aranyosak az új barátaid! "

Ahogy olvastam a sorokat az ájulás kerülgetett, majd hirtelen jött sokktól sikítani és toporzékolni kezdtem, végül a földre rogytam, és sírni kezdtem. Egyáltalán nincs vége! Hisztérikus sikításba kezdtem, a könnyeimtől nem látva próbáltam felállni sikertelenül. A hisztiroham miatt nem kaptam levegőt. Dean tépte fel az ajtót. Pár másodpercre lefagyott a látványtól, majd felemelt és kivitt a mosdóból.
 
- Mikey, hívd az őrsöt! - utasította Luke. A rémület sötét ködként ereszkedett rám. Féltem és nem voltam biztonságban.

Hatodik

Sziasztok! Sajnáljuk a sok kihagyást, de ismét itt az új fejezet. És nem hiába beszélek többes számba, a blogon lett egy társíró, Aoi, aki ezt a fejezetet írta. Reméljük, tetszeni fog nektek! 

- az írók 

Luke Hemmings

 Luke Hemmings

Gondterhelten dőltem hátra az irodai székemben; újabb egyetemista lányok tűntek el, és ha jól értesültem, mind Maxine hallgatótársa volt. De a tettest természetesen mindenki ugyanúgy írja le, semmi újat nem adnak. Vagy lehet, hogy az elrabló, gyilkos nagyon profi… - gondolkodtam erőteljesen az áldozatok fényképeit és adatait vizsgálgatva. Valami nem stimmel… De mi?! Ah, tudom, hogy itt van a szemem előtt a megoldás, csak rá kéne jönnöm! Mind egyetemista, lány és… És ennyi  a közös bennük! Egyszerűen nem tudok rájönni a gyilkosnak a tervére… Lehet, hogy csak az idegeimen táncol. Lehet, hogy teljesen más a célja, a sok gyilkosság, eltűnések csupán csak figyelem elterelés egy olyan dologról, ami előttünk történik, mégsem vesszük észre. Pont olyan ez, mint a gyermekkori kedvenc játékom; egy ember jól megnézi a helyiséget, majd kimegy, a többiek három valamit megváltoztatnak, és aki kiment annak rá kell jönnie, hogy mit. Könnyűnek hangzik, ám amikor csak a tollat a pad végéről átteszik a másik felére, nem veszed észre és már vesztettél is. De az a toll ott volt az orrod előtt, mégis észrevétlen maradt. Ez is pont ilyen… Érzem, tudom, hogy valamit nem veszek észre, csak rá kell jönnöm, mit! Csak egy a gond: mostanában egyáltalán nem tudok a munkámra figyelni. Az eszem nem jár máson csak a jó pár hónapja történt eseten, amikor Maxine tűnt el. Mikey-t nagyon megviselte… Ezért is osztottam be őt védelmezőjének, hiszen randiztak, szóval csak érzett iránta valami féle vonzalmat, de az elrablás után, mintha elhidegült volna tőle. Na, most biztos, hogy össze melegetek. Igaz, annak még csak pár hete, de akkor is! A kémia gyorsan működik, másodpercek alatt.

Az asztalról felvettem a tollam, és ajkaim közé helyeztem. Gondolkodtam, ismét nem a melón, hanem a lányon. Aggódom kissé érte, Mikey nem könnyű esett, talán meg is verheti. Igazándiból nem tudom, hogy viselkedik a nőivel, tehát ebben nem vagyok teljesen biztos. Ám magam sem értem: többet foglalkozom az üggyel, mint bármi mással, és ez nem hogy mást, de még engem is kezd idegesíteni! A legjobb lesz, ha az egészet ráhagyom barátomra, majd ő ezentúl vezeti az ügyet, nekem a hócipőm tele van már ezzel – gondoltam, amikor az iroda ajtóm hirtelen kicsapódott, és a két nem szívesen látott lépett be rajta. Maxine és védelmezője, Mikey. Hm, vajon mit akarhatnak?

- Luke, megőrülök! – csapott az asztalomra a lány, amitől pár tollam legurult a földre.

- Te őrülsz meg? Akkor én mit mondjak?! – háborgott alkalmazott barátom is. Érdeklődve néztem hol rá, hol a nem rég előkerültre. Pff, vajon mégsem megy olyan könnyen a kémia?

- Fogd be, mert álon töröllek – nézett rá gyilkos pillantással, mire Mikey, amolyan „gyere, csak a szád nagy” pózba vágta magát. Rendben, azt hiszem itt az ideje annak, hogy közbe szóljak, még mielőtt kitörne az irodámba a harmadik világháború.

- So, kis hülyék, mi történt? – álltam fel, hogy közéjük tudjak állni.

- Utálom, nem vagyok hajlandó többet vele egy fedél alatt élni! – mutatott Michaelre vádlón. Az fújt egyet, akár a lovak, és elfordult az ablak felé, nehogy lássam, milyen arcot vág.

- Csak, hogy tudd, nekem is nehezemre esik veled élni, sőt! Teljeséggel megpróbáltatás, vagy inkább… - kezdte volna el fokozni a fokozhatót, de közbe vágtam. Ő is csak egy rendőr, tudnia kell, hol húzza meg azt a bizonyos határt.

- Szóval azt kéred tőlem, hogy osszak be melléd mást? – néztem Maxinére, aki bólintott. Mikey, mintha összerándult volna, bizonyára nem esett jól neki, hogy a szeretett lány ilyen vele. Egyet azonban nem értek: ha szereti, miért ilyen vele? Lehetséges, hogy csak én képzeltem a dologba többet? Hm, ez új nekem.

- De, Hemmo! – fordult vissza felém. – Én is meg tudom oldani – nézett egyenesen a szememben. Nem tévedtem, emberek! Ez olyan szerelmes, hogy arra nem is tudok megfelelő szót.

- Hisz az előbb még annyira idegesítő voltam – rivallt egyszerre Maxine gúnyos mosollyal az arcán.

- Fogd be, védenc, nem hozzád szóltam – vágott egyből vissza, mire én szünetet kérve felemeltem a kezem.

- Haver, nem kételkedem benned, de a csaj nem bír, és tudod, mindig az ő szavuk a fontosabb – emlékeztettem arra, amit még a fősulin tanultunk. Sóhajtott egyet, majd mit sem törődve velünk, kiment az irodámból. Asszem’, berágott… Egye fene, majd megbékél, ez a helyzet, el kell fogadnia!

- Akkor ki lesz az új árnyékom? – fonta össze a kezeit a mellkasa előtt, és neki dőlt az asztalomnak. Egy gyors eszmefutatást végeztem, hogy ki is szabad, és természetesen Deanre esett a sor.

- Dean – mondtam ki végül, mire a lány hold sápadt lett. Meg is értem, nagyon meleg lett idebent… 

Ötödik

Dean Harper

 Maxine Hyland 

Mindent homályosan láttam elbódított a négyes kihallgató lámpájának éles fénye, mely élettel töltötte be az amúgy hangulatromboló helyiséget. A szobácska közepén egy fából készült asztal körülötte, fekete fém székek pontosan három darab, mikor utoljára voltam akkor csak kettő volt, nekem és a kihallgatómnak aki akkor maga Calum Hood volt. Most biztosan ketten lesznek kíváncsiak a mesémre, amit már fél órája próbálok kitalálni, de semmi, semmi hihető nem jutott az eszembe, leblokkoltam. Kiabálni és sírni akartam, ha nem mondok olyant amit elhisznek a kopók akkor bent tarthatnak, mert egy éve világosan közölték velem, hogy nem hagyhatom el az országot, nem hogy a kontinenst. Lépéseket hallottam kintről, ideges lettem. A kilincs lenyomódott és két fiatalabb pasas lépett be az ajtón az egyiket már ismertem, a másik ismerős volt de nem tudtam hova rakni arcát.

- Szép napot! Végre megjöttél a nyaralásból! - mosolygott gyanúsan Luke Hemmings, mint mindig most is öltönyt, nyakkendőt, lakk cipőt viselt. Biccentettem és erőltettem egy csábos mosolyt.

- Dean Harper! - nyújtott kezet a másik srác, volt benne valami ijesztő, valami pontosan még magam sem tudtam, hogy mi, de olyan érzéseket keltett bennem amitől kirázott a hideg. Fekete pólót és sötét szakadt farmert, sportcipőt viselt, teljesen Luke ellentéte volt. Mikor észrevettem, hogy hezitálok azon, hogy kezet fogjak-e vele elszégyelltem magamat és végül megadtam magam udvariasságnak.

- Maxine Hyland! - végig a szemébe néztem, úgy éreztem mintha belém látna és tudná az igazságot.

- Tudom. - jelentette ki féloldalas mosollyal, jelezte, hogy többet tud nálam. Figyelmen kívül hagytam ezt a kis jelenetét és helyet foglaltam a széken. Gúnyos mosolyt ejtettem Dean felé, majd Luke felé fordultam.

- Mesélj mit csináltál, hol voltál? - felettébb gyanúsan viselkedik. Amit már én sem hagyhatok szó nélkül.

- Mi ez a hirtelen jövő kedvesség? Egy órája még bilincsben ráncigált el Mikey a reptérről. Ne szórakozzunk egymással! Kimerült, szomjas és éhes vagyok, hosszú napom volt nagyon szeretnék már hazamenni és pihenni! - mondtam erőteljesebben a kelleténél. Még magamat is sikerült meglepnem ezzel a hirtelen jövő bátorsággal, mely úgy tört előre mint egy csobogó patak. Hemmo kicsit mintha hátrahőkölt volna, de Harper még mindig mosolygott. Túl ismerős nekem ez a pasi, még mindig nem tudtam rájönni, hogy honnan ismerem és ez a sötétség amit iránta érzek kezd hatalmába keríteni.

- Sajnálom, de Clifford az utóbbi időben megváltozott. Csak szeretnénk néhány kérdést feltenni pár lányról és utána hazaengedünk, még ha gondolod haza is viszünk. - jelentette ki és karjait összefonta a mellkasán. Biccentettem ezzel jeleztem, hogy kezdjük már mert éhen halok. Dean egy sárga mappát szorongatott a kezében, majd hirtelen felállt, mint akibe áramot vezettek és az asztalra dobta azt. Olyan hirtelen történt minden, hogy a pulzusom az egekbe szökött. Félve érte nyúltam s kinyitottam. Elakadt a lélegzetem, nem akartam hinni  a szememnek, ez nem lehet.

- Ők mind...? - nem tudtam befejezni a mondatot mert elcsuklott a hangom.

- Halottak! - közölte nyersen Dean. - Az Onder egyetem tanulói voltak akárcsak te, magasságuk, súlyuk, hajszínük, szokásaik, érdeklődési körük megegyezik a tieiddel. Igaz, hogy korban idősebbek nálad, de csak egy vagy kettő évvel. Milyen kapcsolatot ápoltál velük?

- Nem ismertem őket, csak látásból. Amyvel jártam egy irodalom órára de ő mindig elöl ült, talán Lolától kérdeztem meg egyszer, hogy mennyi az idő még az év elején. Ennyi, nem tudok róluk semmit, nem tudok segíteni. - egyszeriben a félelem átvette a vezetést a testem felett és potyogni kezdtek a könnyim.

- Maxine, figyelj, az olyan lányokra vadászik akik kicsit is hasonlítanak rád. - nézett mélyen a szemembe Luke. - Ezért Michael fog rád vigyázni.

- Nem kell nekem dajka! - mondtam rezzenéstelen arccal és letöröltem a könnyeimet. Szégyelltem magamat amiért sírtam ismételten előttük. De a gyilkos nem fog bántani, mindent megtettem neki amit kért... Nem bánthat.

- Nem érdekel mi kell neked és mi nem! - vonta meg a vállait Dean.

- Ki a franc vagy te? Menj már innen! - kiabáltam rá. - Calummal akarok beszélni! - fontam össze a karjaimat épp úgy mint Hemmo. Csak pár másodperccel később jöttem rá, hogy rákiabáltam egy rendőrre, amitől összeszorult a gyomrom. 

Kaján vigyor jelent meg az arcán, amitől még jobban féltem tőle. 

- Calum nincsen az épületben, ma már nem is lesz. - felelte határozottan, dacos hanngal Luke.
Pár órával később már a lakásom előtt álltam és a kulcsokkal babráltam, hihetetlen dolog de nem emlékeztem, hogy melyik kulcs melyik zárt nyitja.

- Segítsek? - kérdezte Michael Clifford, hangja ott remegett a gúny közelében, szemöldökét felvont és kérdőn nézett rám.

- Nem, kell megoldom! - ingattam a fejemet. Már most idegesített a jelenléte. Ez a Mikey nem ugyan az az ember akivel egy éve találkoztam, az aranyos rendőrsrácból, lett egy 'mindent leszarok', 'hagyjatok élni' felnőtt. Haja most már vörösen virított, hasonlított egy rubinra, szakadt farmernadrágban és piszkos, sár foltos ingben volt.

- Add már oda! - lökött arrébb, még elvesztettem az egyensúlyomat kivette a kezemből a kulcsokat. Kiválasztott egy kulcsot, hanyagul a zárba tette, elfordította a kulcsot.

- Vidite li? Tako moraš napraviti. - hajbókolt, horvátul beszélt. Látod? Így kell ezt csinálnod. Összeráncoltam a homlokomat és becsörtettem a lakásomba. Piszok, por, hanyagság. Sóhajtottam, hát végre itthon vagyok.

Negyedik

Maxine Hyland 

Dideregve ácsorogtam a reptér termináljában, így novemberben rettentő hideg van Horvátországban. Két pulóvert és egy vastag téli kabátot viseltem, de még így is képes lettem volna jégcsappá fagyni. Az emberek mosolyogva sétáltak el mellettem, úgy éreztem csak én vagyok ilyen morcos és feszült. Bár, hogy ne lennék az?! Ma újra haza mehetek, lejárt az egy év amit kint kellett töltenem külföldön a megállapodás miatt. Reménytelenül reméltem, hogy minden zűrzavarnak vége van otthon de aki remél, már retteg is, hogy a remélt sosem következik be. Elképzeltem, ahogy hazaérek a hosszú útról, babrálok a kulcsaimmal egy kicsit mint ahogy mindig is szoktam. Kinyitom az ajtót és az emlékek megrohamoznak, elérzékenyülve állok a küszöbön majd veszek egy mély levegőt veszek és átlépem azt, azt amit olyan könnyű megtenni, de nekem mégsem sikerült már több mint 14 hónapja. Ledobom a táskáimat a földre, a fáradtság átveszi rajtam az uralmat és elgyengülve a kanapéra huppanok. Nem törődve semmivel még azzal sem, hogy nyitva maradt az ajtó amit mindig gondosan kétszeresen bezárok, mert nem a legjobb környéken lakom, végig nézek a családi fotókon amik a falon lógnak és már megporosodtak az elmúlt idő alatt. Valami olyasmit mormolnék a piszok láttán, hogy lehetetlen dolog, hogy senki sem takarít és ekkor elhallgatnék egy percre. Rájönnék, rájönnék arra ami oly alapvető de nekem még is csak most jutott az eszembe… Hiszen én egyedül élek, eljut a tudatomig, hogy nem hiányoztam senkinek, nem jutottam eszébe nap mint nap és nem kapott el az az érzés egy embert sem, hogy milyen rossz is az élet nélkülem. Nem mintha én nagyon hiányoltam volna valaki az elmúlt egy évben, nagyon ritkán eszembe jutottak az úgynevezett „barátaim” akik nem kerestek, akiket nem érdekelt, hogy mi történhetett velem, hogy hova is tűnhettem.

- Hölgyem, kérem csatolja be az övét, hamarosan felszállunk! – adta parancsba az utaskísérő. Kábán néztem rá és tettem amit kért. 

- Nagyon szépen köszönöm! – váltott egy csábos, de átlátható mosolyra amiben mindent elárult, hogy nem ez a kedvenc munkája és ma valamiért nagyon rossz napja van, ebben a nagyon rosszul sikerült mosolyban minden benne volt, fájdalom, elhagyatottság, és csalódottság. – További kellemes utat! – és tovább csámpázott magassarkújában, ami nem volt elég magas ahhoz, hogy az ember ennyire ne tudjon benne járni. Ahogy haladt végig a soron látszott, hogy az „érettebb” férfiak kihajolnak és megnézik a nő kerek, formás fenekét, ma sem csalódtam a férfiakban. Visszafordultam és hátra dőltem a székemben, lehunytam szemeimet és elábrándoztam. Elábrándoztam arról, hogy milyen is lenne ha másként térnék vissza, más névvel, más múlttal, más élet típussal. Felsóhajtottam, hisz ez lehetetlen. A mögöttem ülő kisfiú egész úton sírt vagy ha éppen elhallgatott akkor a székem rugdalásában lelt apró örömöt.

- Kedves utasaink, a következő leszálláskor megérkezünk Sydney déli részére. Köszönjük, hogy minket választottak! - mondta be az egyik utaskísérő igen vidám hanggal. A szívem a torkomban dobogott, féltem, a gyomrom ököl méretűre húzódott össze, leginkább sírni akartam, de nem tettem mert csak a gyengék sírnak és mutatják ki a valós érzelmeiket. Én inkább olyan leszek mint egy szikla, érzéketlen és érzéstelen. 
A gépem pár percen belül leszállt. A mint kiértem a negyedik szárny C területéről, mélyen beleszippantottam az otthoni, frissnek nem igazán nevezhető levegőbe a szmog és a frissen elkészült sült krumpli illata keveredett a terminál földszintjén. 

- Maxine Hyland, le van tartóztatva! - szólalt meg egy egyenruhás férfi akinek a hangja olyan ismerős volt mintha mindennap hallottam volna az elmúlt egy évben. Gyönyörű zöld szeme világított az enyhén sötét terminálban.

- Nem. - csúszott ki a számon. A rendőr arcán meglepettség és bohókás mosoly villant át, majd amint rájött, hogy nem kezelhet úgy mint egy ismerőst megköszörülte a torkát és összeráncolta homlokát.

- Hogy mondja? - kérdezett vissza, komolyra fordította a szót. Alig láthatóan megráztam a fejemet és jeleztem neki, hogy nem direkt volt.

- Nincsenek véletlenek Maxine! - ingatta fejét és szánakozva nézett rám. Elővette a bilincsét és közelíteni kezdett felém.

- Mikey ezt ugye nem gondolod komolyan? - hangom valahol ott remegett a félelem és a gúny között. 
Újra visszatértem a számomra elfeledettnek vélt életbe, melyet leginkább kitéptem volna egy poros iskolai jegyzet füzetből és a tűzbe vetettem volna. 

Harmadik

Michael Clifford 

 Három nap telt el mióta ott hagytam egy végtelen lányt, egy sorozatgyilkos karjaiban. A tudat azóta is kínoz, a lány valószínűleg már halott. Körülöttem zajlik az élet, de csak arra tudok gondolni, hogy miattam halt meg. Kezeim ökölbe szorultak,  feltéptem az irodám ajtaját, az asztalomhoz trappoltam, leborítottam róla mindent, belerúgtam az asztalba és leültem elé. Papírok táncoltak a levegőben, majd lágyan a földre érkeztek és a padlóhoz simultak.

- Kapásunk van, szerelkezz fel! Itt meg mi a... - nyitott be Luke, pár másodpercig állt, nem szólt semmit, csak szánakozva nézett le rám. Hátra hajtottam fejemet és intettem neki, hogy menjen ki. Percekkel később még mindig ott ültem, magamat sajnáltatva. Erőt vettem magamon, felvettem a golyóálló mellényemet és kimentem Lukehoz, aki már türelmetlenül dobolt a combjain.

- Még Ash is előbb elkészült mint te, pedig tudod, hogy egyedül nem tudja felvenni a mellényt. Bejelentést kaptunk, hogy a Rewer street melletti erdőből üvöltözés és segélykérés hallatszik. - kezdett bele a főnöki mesébe.

- Várjunk, hiszen a házak messze vannak az erdőtől akkor, hogyan hallhatják? - értetlenkedtem és megnyomtam a lift hívó gombot.

- Nem tudom, lehet valaki csak " tréfálkozik " velünk. - forgatta meg szemeit. A lift ajtó kinyílott, Luke előre ment, beállt a jobb sarokba ahol a tükör volt. Nem szóltunk egymáshoz, tudtuk, hogy valaki szórakozik velünk. Mert az erdő tényleg nagyon messze volt a házaktól.

- Kérlek szedd össze magadat, mert ha nem, akkor drasztikus döntéseket kell meghoznom. Tudom, hogy éget a tudata annak, hogy a lány már nincs a fizikai világban, de nem sodorhatjuk magunkat is bajba a te figyelmetlenséged, szétszórtságod miatt. Nem tudjuk mi vár majd ránk az erdőben, úgyhogy kérlek... - sóhajtott. Nem akartam hinni a fülemnek. Bólintottam, de válaszra nem méltattam, mert igaza van néhány dologban.
A parkoló szinten kiszálltunk a liftből, gyors léptekkel Ashton kék Fiatjához siettünk. Mintha versenyeztünk volna, leakartam győzni ilyen hülyeségben mint, hogy ki ér előbb az autóhoz. De vesztettem ha mondhatjuk így. Fél órával később már az erdőben keresgéltünk, se hang, se üvöltözés, se semmi, csak a táncoló falevelek a lombkorona tetején. Miért is hittem azt, hogy tényleg lesz valami az erdőben? Ha volt is, akkor már nincs itt. Calum és Ash elmentek " házalni " ami azt jelenti körbe kérdezgették a lakosokat, hogy hallottak-e valamit. A lehullott faágak és levelek recsegtek talpunk alatt.

- Michael gyere! - hívott Luke. A látókörömön kívül volt, ezért elindultam a hang irányába. Mögülem lépéseket hallottam, mintha valaki távolodna. De nem figyeltem oda, próbáltam nyugodt maradni. Lassú elnyújtott léptekkel, haladtam végig a kitaposott földön.

- Mit találtál? - kérdeztem, de egyből csöndre intett. Egy elhagyatott raktár álltt 1 kiló méterre előttünk.

- Hallod? - kérdezte. Értetlenkedve néztem rá, mert csönd volt, a madarak ön feledett csivitelését leszámítva. Enyhén megráztam a fejemet. Luke előre indult, követtem. Fegyveremet kivettem a tartójából és a jobb kezemben tartottam, biztonságképpen.  Mikor már egy méterre lehettünk akkor meghallottam a kiabálást. 

- Az kizárt, hogy ezt onnan hallottad! - motyogtam. - Még is mi ez a hely? - suttogtam.

- Régi tégla gyár, már jó pár éve nem használta senki, én is azt hittem, hogy már lebontották. - magyarázta. - Háromra berúgjuk az ajtót, fedezz hátulról.

- De ez hülye ötlet. - csattantam fel.

- Három. - azzal eltűnt a szemeim elől.

- Nem vagy normális! - kiabáltam utána. Bent nehéz, poros levegő volt, lépteink vizhangoztak a nagy és üres épületben. Az ablakokat betörték, de szilánkok nem voltak sehol sem.
-Kérem ne öljön meg! Bármit megteszek, csak ne tegye, kérem ne! Könyörgöm.  - jött a nyöszörgő hang a raktár rész felől. Luke gyors és hosszú léptekkel a hang irányába sietett.

- Megakar ölni! Kérem szedje le! - ordította a lány neki. A haja az arcába hullott, melltartóban volt és farmerban nekibilincselték az egyik oszlopnak. Kezein hosszú vágásnyomok x alakban. Csak ajkait tudtam megpillantani, ami köré aggodalmas, megfáradt ráncok vésődtek. Hemmo letérdelt és arcából elsöpörte a haját.

- Maxine?! - ordítottam fel és megkönnyebbültem, hatalmas kő esett le a szívemről.

- Szedje már le ezt a szart! - rángatózott és hisztérikus sírásba kezdett. Előszedett egy kulcscsomót a zsebéből ami nyitja a bilincseket.

- Gyerünk! Szedje már le! - ordított megint. Pattant a bilincs és Maxine, Hemmings nyakában hevert.
Féltékeny voltam? Igen, ő találta meg, pedig ez az én dolgom lett volna és akkor most az én nyakamban heverne nem mintha ez most számítana.

- Minden rendben lesz! - simított végig a haján mire a lánynak még jobban megeredtek a könnyei. - Gyere, biztonságos helyre viszünk. - levette fekete Armani öltönyének felsőrészét és óvatosan a vállaira terítette.
Pár órával később, mikor már kihallgattuk és ellátták a lány sérüléseit, megint bűntudatom ébredt. Erős késztetést éreztem arra, hogy a szemébe nézzek és bocsánatot kérjek tőle. Miattam élte át ezeket a kínok ezért ez a minimum amit megtehetek. Elindultam a négyes kihallgató felé. Vajon megfog bocsájtani? Nem mintha erre sok esély lenne.  Mély levegőt vettem és remegő kezekkel benyitottam a szobába, de üres volt. Értetlenkedve néztem körbe.

- Héj Hood, hol van a négyesből Maxine Hyland? - szóltam oda.

- Hemmings mondta, hogy elengedhetjük. Odaadtuk neki a holmijait és kiengedtük. - úgy mondta mintha ez teljesen természetes lenne.

- Ez megőrült. - csaptam rá a falra. - A szabály azt mondja, hogy az ilyen áldozatokat nem engedhetjük el. Ami azt jelenti, hogy már rég vissza kellett volna vinned az ügyeletre és felügyelned kellene rá. Nem, te elengeded és hagyod, hogy egy sorozatgyilkos rátaláljon és mivel eddig nem ölte meg, megtalálja megfogja az a tied és Luke hibája. Szép volt Calum, szép volt. - kiabáltam rá. Mérgesen végig szántottam az őrsöt Hemmot keresve.

- Mi a helyzet? - mosolygott. - Remélem most már megnyugodtál, hogy meglett a lány és biztonságban van, remélem tisztában vagy vele, hogy nem kell magadat emésztened azon a dolgon ami amúgy nem a te hibád volt. 

- Biztonságban he?! Nagyon vicces vagy pláne, hogy te adtad ki az engedélyt, hogy elengedjék szerencsétlent. Mondd, hogy képzelted? - fújtattam mint valami bika akit épp egy piros ronggyal hergelnek. Bambán nézett rám, nem értette miről volt szó. Végül odavittem hozzá Calumot és elmondtam neki, hogy mekkora egy idióták, hogy leengedték.

- Én nem is mondtam ilyet neked. Begombáztál? - torzult el az arca, szőke hajába túrt majd bal oldalra fésülte.

- Itt van nézd meg magad! - kapta elő szürke Nokia telefonját.

" A négyest ürítsd ki, mondd meg neki, hogy hol találja a cuccait és engedd el. -Luke" 

 - Ezt nem én írtam! - csattant fel és mérgében előkapta a telefonját. - Látod nincs ilyen!

- Öhm, Luke de igen van! - szorítottam ökölbe a kezemet. Nem hiszem el, hogy még képes volt a szemembe hazudni.

- Ashton adj ki körözést Maxine Hylandra! Azonnal hozzátok vissza! Mindenki keresse! Nem mehetett túl messzire. - ordította.
Hosszú fél óra múlva kaptunk egy bejelentést, hogy egy lányt láttak a reptéren akinek a leírása megegyezik az övével.  De túl későn értünk ki, felszállt egy európai gépre ami Horvátországba tartott. Elengedtük az egyetlen élő embert aki tudta ki is a gyilkos valójában. Megszívtuk.

Sziasztok! Wow 26 feliratkozó azt a rohadt... Fantasztikusak vagytok! Nagyon szépen köszönöm.
Elnézést kérek amiért nem Luke szemszögéből hoztam a részt. Először abban kezdtem el írni, de nem igazán sikerült, meg szerintem így sokkal jobb lett. 
Remélem láttátok a Trailert, mondjatok róla valami véleményt.:) Igyekszem a részt még a héten hozni, addig is kommenteljetek.:D

Hahó.:)

Sziasztok! 
Most nem új résszel hanem Trailerrel jelentkezem.:D
Nagyon sok munkám volt vele remélem elnyeri a tetszéseteket.:)
Az új résszel pedig a napokban fogok jönni.:D