Ötödik

Dean Harper

 Maxine Hyland 

Mindent homályosan láttam elbódított a négyes kihallgató lámpájának éles fénye, mely élettel töltötte be az amúgy hangulatromboló helyiséget. A szobácska közepén egy fából készült asztal körülötte, fekete fém székek pontosan három darab, mikor utoljára voltam akkor csak kettő volt, nekem és a kihallgatómnak aki akkor maga Calum Hood volt. Most biztosan ketten lesznek kíváncsiak a mesémre, amit már fél órája próbálok kitalálni, de semmi, semmi hihető nem jutott az eszembe, leblokkoltam. Kiabálni és sírni akartam, ha nem mondok olyant amit elhisznek a kopók akkor bent tarthatnak, mert egy éve világosan közölték velem, hogy nem hagyhatom el az országot, nem hogy a kontinenst. Lépéseket hallottam kintről, ideges lettem. A kilincs lenyomódott és két fiatalabb pasas lépett be az ajtón az egyiket már ismertem, a másik ismerős volt de nem tudtam hova rakni arcát.

- Szép napot! Végre megjöttél a nyaralásból! - mosolygott gyanúsan Luke Hemmings, mint mindig most is öltönyt, nyakkendőt, lakk cipőt viselt. Biccentettem és erőltettem egy csábos mosolyt.

- Dean Harper! - nyújtott kezet a másik srác, volt benne valami ijesztő, valami pontosan még magam sem tudtam, hogy mi, de olyan érzéseket keltett bennem amitől kirázott a hideg. Fekete pólót és sötét szakadt farmert, sportcipőt viselt, teljesen Luke ellentéte volt. Mikor észrevettem, hogy hezitálok azon, hogy kezet fogjak-e vele elszégyelltem magamat és végül megadtam magam udvariasságnak.

- Maxine Hyland! - végig a szemébe néztem, úgy éreztem mintha belém látna és tudná az igazságot.

- Tudom. - jelentette ki féloldalas mosollyal, jelezte, hogy többet tud nálam. Figyelmen kívül hagytam ezt a kis jelenetét és helyet foglaltam a széken. Gúnyos mosolyt ejtettem Dean felé, majd Luke felé fordultam.

- Mesélj mit csináltál, hol voltál? - felettébb gyanúsan viselkedik. Amit már én sem hagyhatok szó nélkül.

- Mi ez a hirtelen jövő kedvesség? Egy órája még bilincsben ráncigált el Mikey a reptérről. Ne szórakozzunk egymással! Kimerült, szomjas és éhes vagyok, hosszú napom volt nagyon szeretnék már hazamenni és pihenni! - mondtam erőteljesebben a kelleténél. Még magamat is sikerült meglepnem ezzel a hirtelen jövő bátorsággal, mely úgy tört előre mint egy csobogó patak. Hemmo kicsit mintha hátrahőkölt volna, de Harper még mindig mosolygott. Túl ismerős nekem ez a pasi, még mindig nem tudtam rájönni, hogy honnan ismerem és ez a sötétség amit iránta érzek kezd hatalmába keríteni.

- Sajnálom, de Clifford az utóbbi időben megváltozott. Csak szeretnénk néhány kérdést feltenni pár lányról és utána hazaengedünk, még ha gondolod haza is viszünk. - jelentette ki és karjait összefonta a mellkasán. Biccentettem ezzel jeleztem, hogy kezdjük már mert éhen halok. Dean egy sárga mappát szorongatott a kezében, majd hirtelen felállt, mint akibe áramot vezettek és az asztalra dobta azt. Olyan hirtelen történt minden, hogy a pulzusom az egekbe szökött. Félve érte nyúltam s kinyitottam. Elakadt a lélegzetem, nem akartam hinni  a szememnek, ez nem lehet.

- Ők mind...? - nem tudtam befejezni a mondatot mert elcsuklott a hangom.

- Halottak! - közölte nyersen Dean. - Az Onder egyetem tanulói voltak akárcsak te, magasságuk, súlyuk, hajszínük, szokásaik, érdeklődési körük megegyezik a tieiddel. Igaz, hogy korban idősebbek nálad, de csak egy vagy kettő évvel. Milyen kapcsolatot ápoltál velük?

- Nem ismertem őket, csak látásból. Amyvel jártam egy irodalom órára de ő mindig elöl ült, talán Lolától kérdeztem meg egyszer, hogy mennyi az idő még az év elején. Ennyi, nem tudok róluk semmit, nem tudok segíteni. - egyszeriben a félelem átvette a vezetést a testem felett és potyogni kezdtek a könnyim.

- Maxine, figyelj, az olyan lányokra vadászik akik kicsit is hasonlítanak rád. - nézett mélyen a szemembe Luke. - Ezért Michael fog rád vigyázni.

- Nem kell nekem dajka! - mondtam rezzenéstelen arccal és letöröltem a könnyeimet. Szégyelltem magamat amiért sírtam ismételten előttük. De a gyilkos nem fog bántani, mindent megtettem neki amit kért... Nem bánthat.

- Nem érdekel mi kell neked és mi nem! - vonta meg a vállait Dean.

- Ki a franc vagy te? Menj már innen! - kiabáltam rá. - Calummal akarok beszélni! - fontam össze a karjaimat épp úgy mint Hemmo. Csak pár másodperccel később jöttem rá, hogy rákiabáltam egy rendőrre, amitől összeszorult a gyomrom. 

Kaján vigyor jelent meg az arcán, amitől még jobban féltem tőle. 

- Calum nincsen az épületben, ma már nem is lesz. - felelte határozottan, dacos hanngal Luke.
Pár órával később már a lakásom előtt álltam és a kulcsokkal babráltam, hihetetlen dolog de nem emlékeztem, hogy melyik kulcs melyik zárt nyitja.

- Segítsek? - kérdezte Michael Clifford, hangja ott remegett a gúny közelében, szemöldökét felvont és kérdőn nézett rám.

- Nem, kell megoldom! - ingattam a fejemet. Már most idegesített a jelenléte. Ez a Mikey nem ugyan az az ember akivel egy éve találkoztam, az aranyos rendőrsrácból, lett egy 'mindent leszarok', 'hagyjatok élni' felnőtt. Haja most már vörösen virított, hasonlított egy rubinra, szakadt farmernadrágban és piszkos, sár foltos ingben volt.

- Add már oda! - lökött arrébb, még elvesztettem az egyensúlyomat kivette a kezemből a kulcsokat. Kiválasztott egy kulcsot, hanyagul a zárba tette, elfordította a kulcsot.

- Vidite li? Tako moraš napraviti. - hajbókolt, horvátul beszélt. Látod? Így kell ezt csinálnod. Összeráncoltam a homlokomat és becsörtettem a lakásomba. Piszok, por, hanyagság. Sóhajtottam, hát végre itthon vagyok.