Negyedik

Maxine Hyland 

Dideregve ácsorogtam a reptér termináljában, így novemberben rettentő hideg van Horvátországban. Két pulóvert és egy vastag téli kabátot viseltem, de még így is képes lettem volna jégcsappá fagyni. Az emberek mosolyogva sétáltak el mellettem, úgy éreztem csak én vagyok ilyen morcos és feszült. Bár, hogy ne lennék az?! Ma újra haza mehetek, lejárt az egy év amit kint kellett töltenem külföldön a megállapodás miatt. Reménytelenül reméltem, hogy minden zűrzavarnak vége van otthon de aki remél, már retteg is, hogy a remélt sosem következik be. Elképzeltem, ahogy hazaérek a hosszú útról, babrálok a kulcsaimmal egy kicsit mint ahogy mindig is szoktam. Kinyitom az ajtót és az emlékek megrohamoznak, elérzékenyülve állok a küszöbön majd veszek egy mély levegőt veszek és átlépem azt, azt amit olyan könnyű megtenni, de nekem mégsem sikerült már több mint 14 hónapja. Ledobom a táskáimat a földre, a fáradtság átveszi rajtam az uralmat és elgyengülve a kanapéra huppanok. Nem törődve semmivel még azzal sem, hogy nyitva maradt az ajtó amit mindig gondosan kétszeresen bezárok, mert nem a legjobb környéken lakom, végig nézek a családi fotókon amik a falon lógnak és már megporosodtak az elmúlt idő alatt. Valami olyasmit mormolnék a piszok láttán, hogy lehetetlen dolog, hogy senki sem takarít és ekkor elhallgatnék egy percre. Rájönnék, rájönnék arra ami oly alapvető de nekem még is csak most jutott az eszembe… Hiszen én egyedül élek, eljut a tudatomig, hogy nem hiányoztam senkinek, nem jutottam eszébe nap mint nap és nem kapott el az az érzés egy embert sem, hogy milyen rossz is az élet nélkülem. Nem mintha én nagyon hiányoltam volna valaki az elmúlt egy évben, nagyon ritkán eszembe jutottak az úgynevezett „barátaim” akik nem kerestek, akiket nem érdekelt, hogy mi történhetett velem, hogy hova is tűnhettem.

- Hölgyem, kérem csatolja be az övét, hamarosan felszállunk! – adta parancsba az utaskísérő. Kábán néztem rá és tettem amit kért. 

- Nagyon szépen köszönöm! – váltott egy csábos, de átlátható mosolyra amiben mindent elárult, hogy nem ez a kedvenc munkája és ma valamiért nagyon rossz napja van, ebben a nagyon rosszul sikerült mosolyban minden benne volt, fájdalom, elhagyatottság, és csalódottság. – További kellemes utat! – és tovább csámpázott magassarkújában, ami nem volt elég magas ahhoz, hogy az ember ennyire ne tudjon benne járni. Ahogy haladt végig a soron látszott, hogy az „érettebb” férfiak kihajolnak és megnézik a nő kerek, formás fenekét, ma sem csalódtam a férfiakban. Visszafordultam és hátra dőltem a székemben, lehunytam szemeimet és elábrándoztam. Elábrándoztam arról, hogy milyen is lenne ha másként térnék vissza, más névvel, más múlttal, más élet típussal. Felsóhajtottam, hisz ez lehetetlen. A mögöttem ülő kisfiú egész úton sírt vagy ha éppen elhallgatott akkor a székem rugdalásában lelt apró örömöt.

- Kedves utasaink, a következő leszálláskor megérkezünk Sydney déli részére. Köszönjük, hogy minket választottak! - mondta be az egyik utaskísérő igen vidám hanggal. A szívem a torkomban dobogott, féltem, a gyomrom ököl méretűre húzódott össze, leginkább sírni akartam, de nem tettem mert csak a gyengék sírnak és mutatják ki a valós érzelmeiket. Én inkább olyan leszek mint egy szikla, érzéketlen és érzéstelen. 
A gépem pár percen belül leszállt. A mint kiértem a negyedik szárny C területéről, mélyen beleszippantottam az otthoni, frissnek nem igazán nevezhető levegőbe a szmog és a frissen elkészült sült krumpli illata keveredett a terminál földszintjén. 

- Maxine Hyland, le van tartóztatva! - szólalt meg egy egyenruhás férfi akinek a hangja olyan ismerős volt mintha mindennap hallottam volna az elmúlt egy évben. Gyönyörű zöld szeme világított az enyhén sötét terminálban.

- Nem. - csúszott ki a számon. A rendőr arcán meglepettség és bohókás mosoly villant át, majd amint rájött, hogy nem kezelhet úgy mint egy ismerőst megköszörülte a torkát és összeráncolta homlokát.

- Hogy mondja? - kérdezett vissza, komolyra fordította a szót. Alig láthatóan megráztam a fejemet és jeleztem neki, hogy nem direkt volt.

- Nincsenek véletlenek Maxine! - ingatta fejét és szánakozva nézett rám. Elővette a bilincsét és közelíteni kezdett felém.

- Mikey ezt ugye nem gondolod komolyan? - hangom valahol ott remegett a félelem és a gúny között. 
Újra visszatértem a számomra elfeledettnek vélt életbe, melyet leginkább kitéptem volna egy poros iskolai jegyzet füzetből és a tűzbe vetettem volna. 

Harmadik

Michael Clifford 

 Három nap telt el mióta ott hagytam egy végtelen lányt, egy sorozatgyilkos karjaiban. A tudat azóta is kínoz, a lány valószínűleg már halott. Körülöttem zajlik az élet, de csak arra tudok gondolni, hogy miattam halt meg. Kezeim ökölbe szorultak,  feltéptem az irodám ajtaját, az asztalomhoz trappoltam, leborítottam róla mindent, belerúgtam az asztalba és leültem elé. Papírok táncoltak a levegőben, majd lágyan a földre érkeztek és a padlóhoz simultak.

- Kapásunk van, szerelkezz fel! Itt meg mi a... - nyitott be Luke, pár másodpercig állt, nem szólt semmit, csak szánakozva nézett le rám. Hátra hajtottam fejemet és intettem neki, hogy menjen ki. Percekkel később még mindig ott ültem, magamat sajnáltatva. Erőt vettem magamon, felvettem a golyóálló mellényemet és kimentem Lukehoz, aki már türelmetlenül dobolt a combjain.

- Még Ash is előbb elkészült mint te, pedig tudod, hogy egyedül nem tudja felvenni a mellényt. Bejelentést kaptunk, hogy a Rewer street melletti erdőből üvöltözés és segélykérés hallatszik. - kezdett bele a főnöki mesébe.

- Várjunk, hiszen a házak messze vannak az erdőtől akkor, hogyan hallhatják? - értetlenkedtem és megnyomtam a lift hívó gombot.

- Nem tudom, lehet valaki csak " tréfálkozik " velünk. - forgatta meg szemeit. A lift ajtó kinyílott, Luke előre ment, beállt a jobb sarokba ahol a tükör volt. Nem szóltunk egymáshoz, tudtuk, hogy valaki szórakozik velünk. Mert az erdő tényleg nagyon messze volt a házaktól.

- Kérlek szedd össze magadat, mert ha nem, akkor drasztikus döntéseket kell meghoznom. Tudom, hogy éget a tudata annak, hogy a lány már nincs a fizikai világban, de nem sodorhatjuk magunkat is bajba a te figyelmetlenséged, szétszórtságod miatt. Nem tudjuk mi vár majd ránk az erdőben, úgyhogy kérlek... - sóhajtott. Nem akartam hinni a fülemnek. Bólintottam, de válaszra nem méltattam, mert igaza van néhány dologban.
A parkoló szinten kiszálltunk a liftből, gyors léptekkel Ashton kék Fiatjához siettünk. Mintha versenyeztünk volna, leakartam győzni ilyen hülyeségben mint, hogy ki ér előbb az autóhoz. De vesztettem ha mondhatjuk így. Fél órával később már az erdőben keresgéltünk, se hang, se üvöltözés, se semmi, csak a táncoló falevelek a lombkorona tetején. Miért is hittem azt, hogy tényleg lesz valami az erdőben? Ha volt is, akkor már nincs itt. Calum és Ash elmentek " házalni " ami azt jelenti körbe kérdezgették a lakosokat, hogy hallottak-e valamit. A lehullott faágak és levelek recsegtek talpunk alatt.

- Michael gyere! - hívott Luke. A látókörömön kívül volt, ezért elindultam a hang irányába. Mögülem lépéseket hallottam, mintha valaki távolodna. De nem figyeltem oda, próbáltam nyugodt maradni. Lassú elnyújtott léptekkel, haladtam végig a kitaposott földön.

- Mit találtál? - kérdeztem, de egyből csöndre intett. Egy elhagyatott raktár álltt 1 kiló méterre előttünk.

- Hallod? - kérdezte. Értetlenkedve néztem rá, mert csönd volt, a madarak ön feledett csivitelését leszámítva. Enyhén megráztam a fejemet. Luke előre indult, követtem. Fegyveremet kivettem a tartójából és a jobb kezemben tartottam, biztonságképpen.  Mikor már egy méterre lehettünk akkor meghallottam a kiabálást. 

- Az kizárt, hogy ezt onnan hallottad! - motyogtam. - Még is mi ez a hely? - suttogtam.

- Régi tégla gyár, már jó pár éve nem használta senki, én is azt hittem, hogy már lebontották. - magyarázta. - Háromra berúgjuk az ajtót, fedezz hátulról.

- De ez hülye ötlet. - csattantam fel.

- Három. - azzal eltűnt a szemeim elől.

- Nem vagy normális! - kiabáltam utána. Bent nehéz, poros levegő volt, lépteink vizhangoztak a nagy és üres épületben. Az ablakokat betörték, de szilánkok nem voltak sehol sem.
-Kérem ne öljön meg! Bármit megteszek, csak ne tegye, kérem ne! Könyörgöm.  - jött a nyöszörgő hang a raktár rész felől. Luke gyors és hosszú léptekkel a hang irányába sietett.

- Megakar ölni! Kérem szedje le! - ordította a lány neki. A haja az arcába hullott, melltartóban volt és farmerban nekibilincselték az egyik oszlopnak. Kezein hosszú vágásnyomok x alakban. Csak ajkait tudtam megpillantani, ami köré aggodalmas, megfáradt ráncok vésődtek. Hemmo letérdelt és arcából elsöpörte a haját.

- Maxine?! - ordítottam fel és megkönnyebbültem, hatalmas kő esett le a szívemről.

- Szedje már le ezt a szart! - rángatózott és hisztérikus sírásba kezdett. Előszedett egy kulcscsomót a zsebéből ami nyitja a bilincseket.

- Gyerünk! Szedje már le! - ordított megint. Pattant a bilincs és Maxine, Hemmings nyakában hevert.
Féltékeny voltam? Igen, ő találta meg, pedig ez az én dolgom lett volna és akkor most az én nyakamban heverne nem mintha ez most számítana.

- Minden rendben lesz! - simított végig a haján mire a lánynak még jobban megeredtek a könnyei. - Gyere, biztonságos helyre viszünk. - levette fekete Armani öltönyének felsőrészét és óvatosan a vállaira terítette.
Pár órával később, mikor már kihallgattuk és ellátták a lány sérüléseit, megint bűntudatom ébredt. Erős késztetést éreztem arra, hogy a szemébe nézzek és bocsánatot kérjek tőle. Miattam élte át ezeket a kínok ezért ez a minimum amit megtehetek. Elindultam a négyes kihallgató felé. Vajon megfog bocsájtani? Nem mintha erre sok esély lenne.  Mély levegőt vettem és remegő kezekkel benyitottam a szobába, de üres volt. Értetlenkedve néztem körbe.

- Héj Hood, hol van a négyesből Maxine Hyland? - szóltam oda.

- Hemmings mondta, hogy elengedhetjük. Odaadtuk neki a holmijait és kiengedtük. - úgy mondta mintha ez teljesen természetes lenne.

- Ez megőrült. - csaptam rá a falra. - A szabály azt mondja, hogy az ilyen áldozatokat nem engedhetjük el. Ami azt jelenti, hogy már rég vissza kellett volna vinned az ügyeletre és felügyelned kellene rá. Nem, te elengeded és hagyod, hogy egy sorozatgyilkos rátaláljon és mivel eddig nem ölte meg, megtalálja megfogja az a tied és Luke hibája. Szép volt Calum, szép volt. - kiabáltam rá. Mérgesen végig szántottam az őrsöt Hemmot keresve.

- Mi a helyzet? - mosolygott. - Remélem most már megnyugodtál, hogy meglett a lány és biztonságban van, remélem tisztában vagy vele, hogy nem kell magadat emésztened azon a dolgon ami amúgy nem a te hibád volt. 

- Biztonságban he?! Nagyon vicces vagy pláne, hogy te adtad ki az engedélyt, hogy elengedjék szerencsétlent. Mondd, hogy képzelted? - fújtattam mint valami bika akit épp egy piros ronggyal hergelnek. Bambán nézett rám, nem értette miről volt szó. Végül odavittem hozzá Calumot és elmondtam neki, hogy mekkora egy idióták, hogy leengedték.

- Én nem is mondtam ilyet neked. Begombáztál? - torzult el az arca, szőke hajába túrt majd bal oldalra fésülte.

- Itt van nézd meg magad! - kapta elő szürke Nokia telefonját.

" A négyest ürítsd ki, mondd meg neki, hogy hol találja a cuccait és engedd el. -Luke" 

 - Ezt nem én írtam! - csattant fel és mérgében előkapta a telefonját. - Látod nincs ilyen!

- Öhm, Luke de igen van! - szorítottam ökölbe a kezemet. Nem hiszem el, hogy még képes volt a szemembe hazudni.

- Ashton adj ki körözést Maxine Hylandra! Azonnal hozzátok vissza! Mindenki keresse! Nem mehetett túl messzire. - ordította.
Hosszú fél óra múlva kaptunk egy bejelentést, hogy egy lányt láttak a reptéren akinek a leírása megegyezik az övével.  De túl későn értünk ki, felszállt egy európai gépre ami Horvátországba tartott. Elengedtük az egyetlen élő embert aki tudta ki is a gyilkos valójában. Megszívtuk.

Sziasztok! Wow 26 feliratkozó azt a rohadt... Fantasztikusak vagytok! Nagyon szépen köszönöm.
Elnézést kérek amiért nem Luke szemszögéből hoztam a részt. Először abban kezdtem el írni, de nem igazán sikerült, meg szerintem így sokkal jobb lett. 
Remélem láttátok a Trailert, mondjatok róla valami véleményt.:) Igyekszem a részt még a héten hozni, addig is kommenteljetek.:D

Hahó.:)

Sziasztok! 
Most nem új résszel hanem Trailerrel jelentkezem.:D
Nagyon sok munkám volt vele remélem elnyeri a tetszéseteket.:)
Az új résszel pedig a napokban fogok jönni.:D

Második

Maxine Hayland

Félelem.
Kiskoromban éreztem ezt utoljára. Mikor besötétedett mindig bezárkóztam a szobámba és már nem szabadott kimennem, még a mosdóba sem. Ez egy íratlan szabály volt a családunkban. De, ha még is kimentem, mindig rettenetes dolgok történtek, amit egy tizenegy éves kislánynak nem szabadott volna átélnie. Anyám sohasem volt otthon, így nem tudta megakadályozni, de ha még is ott volt akkor sem tett semmit, csak nézte és szinte élvezte ahogy apám teszi a dolgokat.
Emlékszem, tizenhat lehettem mikor véget akartam vetni az otthoni katasztrófának s az akkori barátomnak elmondtam, hogy mi folyik otthon. Egész teste megdermedt, arca megkeményedett, megfeszült. Ült a kanapén és sokáig csak meredt maga elé, nem szólt semmit. Tudtam, hogy nehéz ezt ép ésszel felfogni, de kezdtem megijedni. Hirtelen felállt, arca teljesen megváltozott, tekintete elsötétült, beültetett a kocsijába és elhajtottunk a házunkig. Egész úton mondtam neki, hogy ne tegyen semmi meggondolatlan dolgot, mert nem ismeri apámat, nem tudja mire képes. Kiszállt és feltépte a bejárati ajtónkat. A fiú akkoriban nagy darab volt, most nem úgy értem, hogy pocakos, macis testalkatú, hanem szálkás, izmos volt. Drága szüleim a nappaliban ültek és nézték a televíziót, odarohant apám mellé és lekevert neki egy hatalmas öklöst, amitől elkezdett vérezni az orra. Azt kívántam bárcsak ne mondtam volna el neki. Apa kikerülte a következő ütést és az asztalon talált sörösüveggel fejbe vágta a barátomat amitől valószínűleg elájult. És ő újra megtette a barátom szeme láttára, ott és akkor elhatároztam, hogy ennek véget vetek.

Egy sötét és nyirkos szobában voltam. Kezeimet már lassan két napja hátrabilincselte teljesen tehetetlenné tett. Fájt minden porcikám és rettegtem attól, hogy megint visszajön az elrablóm. Lépések taposták a betont, de hogy közeledett-e vagy távolodott azt nem tudtam megállapítani. Hirtelen könnyek bukkantak elő és patakként csorogtak végig az arcomon. A vasajtó amivel elzártak a külvilágtól, irtózatos nyikorgásba kezdett, lassan és drámaian nyitotta ki. Itt van. A félelem méregként terjedt el  testeben, elbódított és teljesen a hatása alatt voltam, hisztérikus sírásba és kiabálásba kezdtem mikor megláttam. Egyenesen a szemembe világított a folyosón lévő fali lámpa, fénye gyér volt, mégis elvakított a hosszú sötétség után.

- Kérem engedjen el, nem mondom el senkinek. - zokogtam. - Kérem! - csuklott el a hangom. Fejét csóválta és ajka mintha mosolyra húzódott volna. Lehajolt és a kezeimhez nyúlt, elrántottam magamat, de hirtelen megfogta a csuklóimat és szorított a bilincsen. Égető fájdalmat éreztem, már feltörte a vas a csuklómat, mintha vérzett is volna.

- Nem ölhetsz meg! - köptem arcába.

- És miért is nem? - csattant fel. Érvek hiányában elhallgattam, bevonultam az egyik vizes sarokba és felhúzott térdekkel zokogtam.

- Kössünk egyességet... - gyújtott rá egy cigarettára, értetlenkedve néztem rá. Most jön az, hogy gyorsan öllek meg és te nem sírsz? Mélyen leszívta a füstjét.

- De ha nincs rá válasz akkor, menjünk. - felráncigált a földről, majdnem elestem, de szerencsére megfogott. Kirángatott a folyosóra, mintha valami pincében lennénk. A fények elvakítottak.
Nem akartam elmenni, rettegtem a következő helyszíntől. Mikor kiértünk a szabad ég alá, mélyen beleszippantottam  a friss levegőbe, a szabadság illata.

- Marad! - állított meg egy kocsi mellett, fekete furgon szerű volt. Persze, hogy nem maradtam és megpróbáltam elszaladni, de hátra rántott amitől a földre zuhantam, abban a pillanatban nem kaptam levegőt.

- Én megmondtam! - hangja még mindig frusztráló volt, és valahol ott rezgett az élvezet és a gúny között. Elpöckölte a cigaretta csikket és beültetett a hátsó ülésre. Csak most vettem észre, hogy a tegnapi vágások x alakban vannak, még mindig fájtak és be voltak dagadva.
Mit akarhat tőlem és eddig miért nem ölt még meg? Bárcsak vége lenne már a szenvedésnek.
Elfordította a slusszkulcsot és beindult a motor. Elindultunk. Hússzal, harminccal, negyvennel majd ötvennel mentünk. Belemarkolt a kormányba és motyogott valamit.

- Mi lenne az egyesség?  - sírdogáltam hangtalanul. Mikor újra ránéztem a mutatóra már százhússzal mentünk és egyre csak gyorsított. Éreztem ennek nem lesz valami jó vége.

- Tudtam, hogy érdekelni fog! - kaján mosoly jelent meg az arcán.

Sziasztok! Bocsánat amiért ez a rész nagyon rövid lett a következő sokkal hosszabb lesz.:D
Nagyon, de nagyon szépen köszönöm a 15 feliratkozót és az, hogy kommenteltek, Chatben is üzenhettek nekem ha gondoljátok, kérhettek cseréket is.  Ha erre a részre jön 3 megjegyzés akkor megoldom azt, hogy holnap jöjjön az új rész ami Luke szemszögéből lesz.:D Szerintetek érdemes lenne FB csoportot csinálni a blognak? pls. Chatbe válaszoljatok erre a kérdésre. Ti vagytok a legjobbak.:*

Első

Luke Hemmings

Az őrsön voltam és végeztem az unalmas papír munkát amit a főnök rám bízott, mikor Mikey telefonjáról kaptam egy zavaros hívást. Csodálkoztam, hogy ilyenkor hív hiszen most van a vakrandija. Valami Maxine nevű lánynál volt a telefon másik végén, nem értettem, hogy mit mondott, sírt és szipogott majd hirtelen megszakadt a hívás. Épp sikerült bemérnünk.

- Ashton, te vezetsz. - dobtam oda neki a slusszkulcsot. Bal kezével elkapta, elnyomta a félig elszívott cigarettáját és felállt. Lementünk a garázsba ahol a fekete rendőr járműbe ültünk, Ash bekapcsolta a szirénát.

- Mi is történt? - nézett rám Ash egy pillanatra, majd tekintetét az autópályára szegezte. Balról kikerült egy piros Range Rovert.

- Nem tudom, - sóhajtottam. - de Michael bajban van.

- Akkor miért csak ketten jöttünk? - emelte fel a hangját. Nem akartam figyelmeztetni, hogy én felette állok  a főnöke vagyok, ezért velem ne kiabáljon, de mivel az egyik legjobb barátom magamba fojtottam a szót.

- Nem ketten megyünk, ne nézz ennyire ostobának, Calum és Dean a környéken voltak ezért oda küldtem őket. - magyaráztam el higgadtan. A tudatlanság szinte felőrölt. Biztos baja esett Mikeynak ha a lány hívott fel. Nem akartam elfogadni a tudatot, hogy történt vele valami.

Már százhetvennel mentünk mikor Ash hirtelen jobbra rántotta a kormányt és megállt, fejemet bevertem az ablak üvegbe.  Morogtam egy " idióta " szerűséget majd kiszálltam és becsaptam az ajtót.

- Bocsika. - nevetett ki majd ő is kiszállt lassan és megfontoltan. Még véletlenül se siessen el semmit hiszen egy barátunk bajba került.

- Maxine - kiabálták. Meglepődtem, mire mi odaértünk sokkal több rendőr és helyszínelő volt jelen mint amennyit én ide irányítottam.

- Mi történt? - léptem oda Calumhoz aki a csapat legfiatalabb tagja.

- Megint feltűnt a késelős gyilkosunk, ezt a nőt ként napja jelentették be, hogy eltűnt. Ugyan úgy végzett vele is mint a többi nővel, szíven szúrta és elmenekült vagyis Mikey ezt hitte. - nézett abba az irányba ahol a fiú volt. - A gyilkosunk elvitte a lányt akivel ma találkozott, vagy nem jött be neki a rendőr randi ezért lelépett.

- Ez nem volt vicces! - mondtam kicsit erőteljesen. Zsebre tettem kezeimet és odasétáltam Mikey mellé.

- Nem kellett volna egyedül hagynom. - ostorozta magát. - Ha megöli az az én hibám miatt lesz, nem hagyhatom.

Nem szóltam semmit csak a vállára tettem a kezem.  Sóhajtott, majd a lány nevét kiabálva elindult az erdő felé.

- Ha élve akarod látni a kis barátnődet, akkor légy jó fiú. - mondta Ashton,

- Neked meg mi a bajod? - szúrós szemekkel néztem rá, épp egy rózsaszín telefonnal molyolt. - Ezt hol szerezted? - mutattam a mobilra.

- Ezt írja. Nézd meg ha nem hiszel nekem. - tartotta felém a kijelzőt. - Ott volt a földön.

Legszívesebben megvertem volna, mert nem volt kesztyű a piszkos kezén és most minden ujjlenyomatot eltüntetett róla ha egyáltalán volt rajta. Egy sarokkal arrébb táskát találtunk a járdán, benne Maxine igazolványával. Beküldtük vizsgálatra a telefonnal együtt, majd mi is visszamentünk ez őrse ahova gyűlést hívtam össze. Összeszedtem az összes papírt ami a gyilkosunkról szól majd átmentem az előtérbe ahol a kolegák vártak. Hangzavar és hangos nevetések fogadtak mikor beléptem, igaz nem rajtam nevettek de rosszul esett. Ledobtam az asztalra a halom papírt és feléjük fordultam, beletúrtam szőke hajamba és megköszörültem a torkomat. Mielőtt belekezdhettem volna mondandómba Calum Hood felállt és helyet cseréltünk, mivel ez az ő ügye volt eddig. Kinyitott egy dossziét és hét lány képét ragasztotta fel a fehér táblára. Elővett egy kék filcet aláírta a nevüket és a korukat.

- Amit tudunk, - emelte fel a hangját. -  hogy minden áldozatával ugyan azzal a késsel végez, szíven szúrja őket és a holttestet mindig jól látható helyen hagyja, leginkább parkokban. Nemi erőszaknak nincs nyoma. - némult el. Rám nézett majd a többiekre.

- Az áldozatokról mit tudunk, a lányok valaha voltak egymással kapcsolatban? - segítettem ki, ez az első alkalma mikor a társai előtt beszél az ügyéről és láthatóan zavarban volt. Talán azért mert lámpa láza van vagy azért mert még nem találta meg.

- Nem. A lányokban annyi volt a közös, hogy húz évesek voltak, s mindegyik drogozott. Mikor megtalálták őket rengeteg mértékű alkohol és heroin volt a szervezetükben. A gyilkosunk napokig, hetekig figyelhette őket, hogy megtudja mikor mennek el szórakozni vagy mikor maradnak egyedül. Nem hiszem, hogy a drog miatt gyilkolhatott hanem inkább az élvezet miatt. Ó, igen és még annyi, hogy az utolsó három lány prostituált volt. - befejezte a mondandóját elcsoszogott egy szabad székig majd karba tett kézzel leült. Duzzog, mert elvettük tőle az ügyet, igazság szerint nem vettük el csak most már többen dolgozunk rajta. Felálltam és felraktam Maxine Hyland képét is a táblára, felírtam a nevét és az életkorát. Zsebre tett kézzel álltam a képek előtt, ez a lány nem hasonlít rájuk csak rosszkor volt rossz helyen.

- Utána néztetek Maxinenek? - fordultam hátra féloldalasan. - Nem? Akkor nagyon gyorsan Ashton állj neki. - visszafordultam a tábla felé. Mikey karba tett karokkal bámult ki az ablakon, arca megkeményedett és megfeszült volt. A mai nap folyamán rengetegszer elmondtam neki, hogy nem az ő hibája volt csak végezte a munkáját és azt tette amit a legjobbnak tartott. Igaz, hogy mégsem ez volt élete legjobb döntése, de szerintem én is ezt tettem volna az ő helyében annyi különbséggel, hogy ha a lány velem randizott volna nem hagyom, hogy elrabolják, mellettem nagyobb biztonságban lett volna. A csapat nagy része elment a saját irodájába, hogy feltegyék hatalmas lábaikat az íróasztalukra és pihenjenek aztán ha fél óra múlva benéz hozzájuk a főnökük aki történetesen én vagyok akkor mind azt mondják majd: " Csak öt percre szunyókáltam el. "
Lassan elnyújtott lépésekkel Michael mellé sétáltam aki még mindig az ablakon bámult ki, kezemet a vállára tettem biztatóan. De megrántotta a vállát, jelezve azt, hogy hagyjam békén. Rezgett a telefonom majd valamennyiünk telefonja is pár másodperces eltéréssel. Értetlenül bámultunk egy másra. Mikor elolvastam nem tértem magamhoz, szemeim kikerekedtek és alig tudtam nyelni, nem csak a lányokat figyeli meg hanem minket is.

" Szegény kislány nem viselkedik túl jól, így sajnos megsérült, beleszaladt egy késbe. Micsoda véletlenek, nem gondoljátok?! De vajon melyik jó kisfiú rohan majd a megmentésére? Tik-Tak. "

 

Prológus

Maxine Hyland

Ha évekig éled a szinglik magányos és komor életét akkor lassan besokallsz és olyan hülyeségekre engeded rávenni magadat mint a vakrandik. Sosem tudhatod kivel  kerülsz össze, lehet épp egy jó képű orvossal, vagy  egy tömeggyilkos pszichopatával aki csak arra vár, hogy végre vége legyen ennek az igen jól sikerült első randinak és berángasson egy sötét sikátorba, ahol senki sem hallja a sikolyodat, segítség kérésedet ott majd fel darabol és a fejedet az első üres faágra húzza.
Sosem gondoltam volna, hogy egy randi ennyire megváltoztathatja egy ember életét.

Mindannyian izgulunk ha valami új következik be az életünkbe, gyakran előbb megijedünk a kelleténél félünk az új dolgoktól, mert így nem tudjuk mi fog velünk történni. 

Nagyon ideges voltam már este hétkor, ekkor álltam neki készülődni. Nem akartam túlzásokba esni, s végképp nem akartam alul öltözni sem. Ezért kiválasztottam egy szürke pólót amire az volt ráírva, hogy NYC, hozzá kiválasztottam egy világos farmernadrágot. Feltettem egy kis fekete szemfestéket és elkészültem. Felhúztam fekete telitalpú cipőmet és elindultam. Gyalog mentem,  mert nagyon közel volt az étterem a lakásomhoz. Ahogy közeledtem a megbeszélt helyre úgy lettem egyre idegesebb és idegesebb. 
Azt mondta onnan ismerhetem meg, hogy kockás ingben és fekete farmerben lesz s kezében egy szál vörös rózsa lesz, amit majd nekem fog adni. 

Az étterem előtt még vacilláltam, hogy bemenjek-e arra jutottam, hogy ha már eljöttem és végig izgultam az egész napot akkor nem megyek már haza. Torkomban dobogott a szívem és gyomrom ököl méretűre szűkült. Mielőtt bementem beletúrtam a hajamba, hogy biztosan jól álljon. Erőt vettem magamon és beléptem, a hely nagyon hangulatos volt, nem az a túl előkelő és nem is az a lebúj fajta, az alkalomnak pont megfelelt. A falakon bordó tapéta virított, lábam alatt fa padló, a plafonról  hatalmas tükör nézett le rám. Tekintetem egyből cikázni kezdett az emberek között, de nem láttam őt. Talán nem jött el? 

- Maxine? - jött oda hozzám egy zöld hajú srác, kinek hangja kellemes volt. Várjunk csak zöld a haja. - Te vagy Maxine Hyland? - kérdezett megint. Hatalmas széles mosolya volt. Elvesztem azokban a gyönyörű csillogó szemekben.  

- Azt hiszem. - végre kinyögtem valamit, de bár ne ezt mondtam volna. Végig néztem a fiún. - Michael Clifford? - mosolyogtam. Az ingének levágták az ujjait így rockosabban és vadítóbban nézett ki. Bólogatott. Átnyújtotta a rózsát én pedig elvettem. Ha azt mondta volna, hogy zöld a haja akkor biztos vagyok benne, hogy felismertem volna.

- Igen tudtam, a te kezedben jobban mutat. - bókolt. Elmosolyodtam és igen csak megnyugodtam. Az első percektől kezdve úgy beszélgettünk mint akik régi barátok és hosszú évek után most újra egymásra találtak. Nevetgéltünk, beszélgettünk és élveztük egymás társaságát. 

- És mit csinálsz, tanulsz még? - kérdezte.

- Igen, az Onder egyetemen kezdtem az első évemet. - büszkélkedtem. - És veled mi a helyzet? 

- Dolgozom. - vigyorgott és megint kivillantak csillogó fehér fogai. Megint mosolyra húzódott a szám. Nem mondta el, hogy mi a munkája ami kicsit megrémisztett. Már rég besötétedett és csak fél óra volt a zárásig mikor Mikey kikérte a számlát, nagylelkűen ő fizetett. Segített felvenni a kabátomat és kinyitotta nekem az ajtót úgy viselkedett mint egy igazi úriember. 

- Haza kísérhetlek?  - szelíd mosoly ült arcán.

- Igen, de tudnod kell, hogy nem jöhetsz fel. - néztem rá komolyan. 

- Rendben. -  mosolygott. - Mióta laksz ezen a környéken? 

- Nem mondtam, hogy ezen a környéken lakom. Honnan veszed? - néztem rá kicsit ijedten.

- Kikövetkeztettem, kipirult volt az arcod mikor megérkeztél ezért gondoltam gyalogoltál. 

Nem szóltam semmit csak mentem előre. Közel húzott magához és kezét a derekamra helyezte. Melegség öntött el. Értetlenkedve néztem rá. Nem szólt többet, csak csendben sétáltunk egymás mellett. 

Éles sikítás, sírás szelte át a levegőt. Megdermedtem és a hang irányába fordultunk. Rettentően féltem. Egy kapucnis fickó épp beleszúrta  kését a sikító nőbe, élettelen teste a földre hullott és nem mozdult többet. A férfi aki arcát mélyen a kapucnijába temette, felénk fordult és elrohant a másik irányba. Mikey egy bokorba lökött az alkarommal fogtam fel az esést.

- Maradj itt, hívd fel őt és kérj segítséget! - dobta nekem telefonját amin már beütötte  a számot és ezt írta ki " Luke Hemmings ". Előkapott egy fegyvert és elindult a nő felé. Meglepődtem, miért van nála fegyver?.

- Itt Hemmo, mi a helyzet? - vette fel a srác, csak szipogni tudtam. - Itt vagy? - szólt bele erőteljesebben.

- M-M-Maxine vagyok. - sírtam el magamat. - Egy nőt azt hiszem meggyilkoltak. - töröltem le könnyeimet.

- Hol van Michael? - váltott hangnemet. Nem válaszoltam. - Figyelj, nyugodj meg mindjárt bemérjük a telefont ne tedd le addig.
Hátulról megragadt egy hideg kéz, kiejtettem kezemből a telefont ami a földre esett.

- Ha megszólalsz elvágom a torkodat! - hangja frusztráló volt. Kését nyakamhoz nyomta, amin a halott nő vére volt. Alig kaptam levegőt, szorítása erős volt még véletlenül sem tudtam volna kiszabadulni. Elkezdett velem együtt hátrálni. Éreztem, hogy itt a vég.