Nyolcadik

 Luke Hemmings

A rendőrség  viszonylag hamar megérkeztek, ezért fél órán belül az egész pubot lezártuk. Nem hiszem el, mikor és hogyan, és ki?! Itt voltunk végig, senki nem szólt, hogy mi van a vécében, szóval nem rég kellett megcsinálnia az egészet a tettesnek... De mikor?! Nem láttam semmi gyanúsat. Azt hiszem, vissza kell néznem a biztonsági felvételeket. Muszáj lesz kiadnia a kocsmának, vagy ha nem, le kell foglalnom, és napkeltétől, napnyugtáig azokat nézni, árgus szemekkel. Oldalra sandítottam, megérkeztek a mentősök, rögtön utánuk a média. Hihetetlen, ezek elől semmit nem lehet eltitkolni! Rohamosan elindultam feléjük, de Mikey megelőzött, és ő kezdett rizsázni a híradós nőnek. Oldalra fordultam, Dean és Maxine egy padon ültek. A lányra egy barna pléd volt terítve, szegény hatalmas sokkban van, ezért védelmezője próbálta megnyugtatni. Egy sárga-vörös kabátos mentős hölgy odasétált hozzájuk, valamit beszéltek, de sajna messze álltam, ezért nem hallottam semmit. Előkaptam a szövetnadrágom zsebéből a telefonom, és nyomkodni kezdtem, mintha csak valami fontos dolog volna rajta. Ám sunyi vagyok, nem is értem, miért, de félszemmel még mindig őket figyeltem. Harper belső kezével átkarolta Maxi vállát, a lány pedig kicsit közelebb bújt hozzá. Valamit mondott, ha jól leolvastam a szájáról: Köszönöm. Alkalmazottam lágyan, kisfiúsan rámosolygott, majd a szép, íves, rózsaszín ajkakhoz hajolt, hogy a sajátjával kényeztesse őket. Telefonom majd' kiesett a kezemből a meglepődöttségtől, szemem elkerekedett, szám ó-alakban elnyílt. Nem hittem a látványnak, Hyland rögtön ellökte magától, és egy hatalmas pofont adott neki. Azt hiszem, muszáj lesz előbb-utóbb elbeszélgetnem Dean fejével, nagyon elszállt magától, még a védencét is lekapta! A férfi háborogva felpattant, találkozott a tekintetünk, majd inkább fújva felhúzta Maxinét, és beültette az autójába. Nem szólhattam neki, hogy ne tegye, hiszen rábíztam a védelmét, azt tesz vele, amit jónak lát, és ha ezt látja jónak, én nem szólhatok közbe. Semmi közöm az ügyhöz, egyszerűen a főnök vagyok, és illendő foglalkoznom vele... Csupán ennyi a dolgom... 

Sóhajtva zsebre dugtam a készülékem, körbe néztem, és tehetetlenül fogadtam a tényt, hogy még két órát itt kell csöveznem, amíg lezajlik a helyszínelés.

Egy óra múlva örömömre szolgált Mikey, hogy hazaküldött a fáradt arcomra hivatkozva. Boldogan bele is mentem: ott nem tudtam másra gondolni, csak arra a jelentre. Arra, amikor az én alkalmazottam romantikus kapcsolatot akart kezdeményezni az én ügyembe keveredett lánnyal.
Gondterhelten ültem be a fekete Audimba, bedugtam a kulcsot, majd indítottam is volna, de valahogy a kezem nem mozdult. Remegtem, majd' felrobbantam, a szemem előtt újra és újra lejátszódott a jelent, az az idilli pillanat, ami kettejük közt volt. A fejem a kormányba vertem, valahogy le kellett nyugodnom. Sajna nem használt, ezért fáradt szemmel felemeltem a fejem, lassan a pedálokra helyeztem a lábaim, majd körülbelül  csigagyorsasággal elindultam a lakásom felé.

Harper és Maxine... Harper és Maxine. Harper és Maxine! - hangzott a fejemben idegbajosan két emberem neve. Külön-külön még oké, na de egybe?! Borzalmas, fúj! Komolyan, ők ketten?! Hát, egyáltalán nem illenek össze, sőt! Ha továbbra is így folytassák magamat teszem be a lány mellé, aztán mindenki mondhat azt, amit akar, én fogok rá vigyázni, én fogom kényeztetni, én fogom csókolni, ölelni... Mi van?! - ráztam meg gyorsan a fejem. A gázra léptem, a kilométeróra a kétszáz közelében járt, én pedig az előttem bénáskodó kocsikat kikerültem, hiába dudáltak le, és barmoztak. Így hamar ahhoz a panelházhoz értem, ahol szerény életem élem már négy éve. A helyemre leparkoltam, kiszálltam, lezártam a járgányt, majd a tíz emeletes, barnás épület felé léptem, amin kívülről látható kb. száz ablak, hozzátartozó kilépős terasszal. A zakóm belső zsebéből előhalásztam a kulcsokat, kinyitottam az épületbe bevezető, kétszárnyas, fehér ajtót. Beléptem rajta, egyből valami kellemetlen, dohos szag ütötte meg az orrom. Nem csodálom, nem is emlékszem olyanra, hogy itt valaha lett volna szellőztetve. A lifthez léptem, amire nagy, piros betűkkel rá volt írva: Nem működik. 
Káromkodtam egyet; ez a nap már nem lehet rosszabb! - gondoltam, miközben lakkcipőben a lépcsőt rohamoztam meg, hogy feljussak a negyedikre. Bár, jobban tenném, ha onnan le is ugranék.

Mire felértem majd' kiköptem a tüdőm, annyira elfáradtam. Pfú, hihetetlen, hogy egy ilyen épületben előfordulhat olyan, hogy nem működik a lift! Bementem a lakásomba. Egy halszerűségbe érkezünk, ahol levettem a zakóm és a cipőm. Innen két boltíves ajtó nyílik a konyhába és a nappaliba. Én az utóbbiba lépek be, ahol szimplán egy fehér heverő, vele szemben a kék falon egy plazma tévé, köztük egy dohányzó asztal van. És ennyi. Nem szeretem túlcsicsázni a házat, ahogy anyám szokta... - mentem át a fürdőbe, ami szintén kék volt, egy tejüveges zuhanykabinnal a sarokban, fehér mosdó kagylóval, bőrszínű fürdőszobai szekrénnyel. Levetkőztem, majd vettem egy forró zuhanyt. Már rendesen rám fért, komolyan. A mai nappal tele van mindenem... - gondoltam, amikor valaki csengetett. Szemem forgatva szálltam, ki gyorsan megtörülköztem, és törölközőt alsó részem köré tekerve, beengedtem a csengetőt. Nem sokkal később az ajtómhoz ért, én pedig egyből beengedtem. Vagyis, először ajtót nyitottam neki, majd azt hittem képzelődök, hogy Maxine áll az ajtómba, de nem, mert valós volt, valósabb, mint valaha.

- Hemmo, baj van - nézett a szemembe félve, magát ölelve. Teljesen meg volt törve, vajon mi történhetett?!

- Mi az? - kérdeztem aggódva, miközben beljebb mentünk a nappaliba. Leültünk a kanapéra, majd a lányt szépen szólva elfogta a szófosás.

- Dean rám hajtott - kezdte, amit persze már észrevettem. - Természetesen visszautasítottam, ami nem nagyon tetszett neki. Először háborgott, majd lelépett, és visszatért valami ribanccal, akit akkor láttam először. Aztán azt mondta, beszéde van vele, és elmentek a szobába, ahonnan nem sokkal később nyögéseket hallottam. Szóval... - akadt el, és majd' sírni kezdett. - Utálom Deant! Nem bírom vele... - nézett rám könnyes szemekkel. Nem tudtam, mit vár tőlem, ezért csak átölelni tudtam, nem többet.

Hetedik

 Maxine Hyland 

Mivel Dean kicsit megrémisztett a legelső találkozásnál, ezért féltem, sőt rettegtem, hogy őt fogom kapni. Remélem, jobb lesz, mint Mikey volt, csak nem fogunk annyit veszekedni, mint "dr. Michael Idegbeteg Clifforddal." Az őrsön vártam Deanre, helyszínen volt így nem tudta még, hogy mi vár rá mikor visszaér. Hemmings hozott egy kávét, és leült mellém. Percekig némán ült, és csak meredt maga elé. Szőke haja most is tökéletes volt, természetesen az ing és az öltöny elhagyhatatlan volt számára, melytől azt a tipikus klasszikus stílust kapta, amitől a lányok eldobják az agyukat. Ő pont olyan volt, mint, aki bárkit megkaphatott, de nem törődött vele, csak a munkájának élt, s szívét-lelkét belerakta, ennek meg is volt az eredménye, hiszen főnök lett, de eközben nem volt élete, ami természetesen nem tűnt fel neki. Elmerült a gondolataiban vagy csak nem tudta, mit szóljon hozzám, szemöldökét összehúzta és percenkét pislogott egyet.

- Figyelj! - kezdett bele mondókájába. - Nem azért kaptad Harpert, mert annyira megbízható. Érted, nem volt más, nem tehettem mást, mert egyedül nem maradhatsz! - szorult ökölbe keze. - Nem bízok benne, nem kedvelem, nem tehettem mást. Bármi gond vagy probléma van vele kérlek, szólj! - nézett mélyen a szemembe. Szája köré aggodalmas ráncok gyűltek, mely megöregítette pár évvel. Nem értettem ezt a hirtelen jövő őszinteségi rohamot. Megijesztett. Egyik pillanatról a másikra kezdtem megbánni, hogy eldobtam magamtól Mikeyt.
Válaszul bólintottam Luke-nak, hogy felfogtam és megértettem, de nem szóltam hozzá, nem volt se kedvem, se erőm belekeveredni egy beszélgetésbe, ami csak arról szólna, hogy mi is volt azon a bizonyos elrablásos estén. Még mindig volt egy olyan érzésem ami nem hagyott nyugodni, ami azt sugallta, hogy nem hisznek nekem a rendőrök, se Clifford, se Hemmo, se Harper. Látszott, Hemmon, hogy nem tetszett neki ez a kényszer csönd, de ez volt, ő sem arra kíváncsi, hogy mi van velem, hanem arra, hogy mire emlékszem az esetből. De nem mondhattam el... Nem tehettem, mert...
A bejárati ajtó csapódott, a zaj irányába pillantottam, s újra elfogott az a rettenetes érzés. Itt volt.
Szívem a torkomban dobogott az idegesség miatt, homlokom elkezdett verítékezni, a gyomrom összeugrott és hányinger kapott el.

- Harper! - intett neki a szőke főnök. - Gyere, beszélnünk kell! - Majd elindultak az irodába. Dean tudomást sem vett rólam. Ismételten egy bunkó majom, még mindig Luke ellentéte volt, szakadt fekete farmerban és szürke ujjatlan pólóban sétált végig az őrsön, nem törődve azzal, hogy rajta kívül mindenki más nyakkendős flancos "egyenruhában" volt. Valamiért felkeltette a figyelmemet ez a lázadó stílus, de ahogyan végignéztem a többieken, nem csak nekem, ami megnyugtatott, az kell mondjam.

- Gyere! - ragadta meg Dean a karomat. Öt perc sem telt el azóta mióta bement a főnöke irodájába. Szorítása erős volt, karomnál fogva tolt előre, ki az ajtón.

- Neked mi a bajod? - sipítoztam. - Elengednél végre? - mondtam idegesen, majd kirántottam a kezemet fogásából az utcára érve. - Seggfej! - morogtam, s közben a kezemet néztem, ahol megszorított, véraláfutásos lett.

- Na, figyelj, Hamupipőke! - arckifejezése komolyra változott. - Ez itt nem Csodaország, és te nem vagy Alice, szóval itt vannak szabályok, az ÉN szabályaim, amit betartasz vagy betartasz! Felfogtad?! Hallottam, mit műveltél Clifford idegeivel, ezt az enyémmel nem fogod megtenni! Ha jóban akarsz velem lenni, akkor teszed, amit mondok, ha pedig nem csinálod... - halkult el.
 Arrogáns, semmirekellő, idióta, akiben egy csöpp tisztelet nincsen a másik ember felé. Már most utáltam, kedvem lett volna egy hatalmas pofont lekeverni neki ott helyben az őrs előtt, hogy azért tudja, hol van a helye. Kezem ökölbe szorult, és éreztem, ahogy megfeszült az arcom, ereimben adrenalin lüktetett, nem tudtam, kezelni a helyzetet, csak hallgattam és gondolatban szidalmaztam, átkoztam. Mélyen leszívtam a friss levegőt, hogy lenyugodjak.
Elővett egy fekete cigarettás dobozt, amely dugig volt tömve fekete színű, hosszú szálú cigarettákkal. Kivett egyet, óvatosan a szájába helyezte és meggyújtotta. Mélyen leszívta füstjét, és másodpercekig lent tartotta.

- Káros a dohányzás - szólaltam meg félénken, mire az arcomba fújta a füstöt. Pont akkor vettem levegőt így leszívtam a füstöt, amitől köhögnöm kellett.

- Miért, az élet nem az? - vigyorgott kéjesen. Pár órával később már otthon voltunk, természetesen egyből kritizálta a lakásomat, és a családomról faggatott, de nem voltam hajlandó válaszolni a hülye értéktelen kérdéseire, amire igazán úgysem érdekelte a válaszom. Megvizsgálta a zárakat, az ablakokat, mindent, amit csak lehetett. Mikor végzett leült a tévé elé, és pöffeszkedett egészen estig.

- Nem akarunk elmenni valahova? - nézett rám a tőle telhetően legnormálisabban.

-Nem. - Nyers és egyszerű választ kapott, amit talán felfogott a csöppnyi agyával.

- Jaj, ne csináld már! A nagymamám hetvenhárom éves, mégis eljár péntek esténként - próbálkozott.

- Nem! - mondtam nyomatékosabban. Megvonta a vállát, felpattant a kanapéról, és elindult az ajtó felé. - Te most itt akarsz hagyni? - néztem rá kérdően. Bólintott. - Jó menjünk! - pufogtam.

- Várj Maxi, te most ebben fogsz jönni? - mért végig. - Hallod, az ükmamám nem vett volna fel ilyen ocsmány ruhát! - gúnyolódott. A kezembe kerülő első dolgot vágtam neki, ami egy párna volt.

- Aú? - vonta fel a szemöldökét, majd elnevette magát. Pillanatok alatt átöltöztem, mert féltem tőle, hogy itt hagy, ha órákig készülődnék. Beültetett az autója hátsó ülésére. Halvány emlék foszlányok terelték el a gondolataimat. Mintha már ültem volna ebben az autóban, dejavu. Beállította a fenti visszapillantóját, hogy pont rám lásson, majd beindította az autóját, és indultunk is a titkolt helyre, mivel nem volt hajlandó közölni velem az úti célt. Gondolkodni próbáltam, nekem túlságosan ismerős volt a hely, ám, amint odaértünk egy kocsma elé, abba is hagytam. Ez mellett lehetetlen gondolkodni...

- Leitatni hoztál? - fordultam felé felvont szemöldökkel.

- Pontosan, és utána megerőszakolni tervezlek - nevetett fel. Haha, nagyon vicces, komolyan - gondoltam unottan, miközben Deant csípőből kikerülve bementem a részegekkel teli helyiségbe. Ő is követett, de ahogy a pulthoz értünk nekem kedvem támadt meghalni. A pultnál ott ült Mikey és Luke... Te Atya ég! Mit csináljak, mit csináljak? - gondoltam idegesen, majd megráztam a fejem. Hülye vagyok, akinek nem kéne a szemem elé kerülni az Mikey, nem én! - Hemmo! - szólította le szőke főnökét testőröm. Azok ketten egyszerre kapták felénk a fejüket. Luke hevesen integetni kezdett, míg ex-testőröm csak sóhajtva, sörét szorongatva visszafordult a csapos nőhöz. Ám legyen, ha gyerekeskedni akar, tegye, engem nem érdekel - foglaltam helyet Luke mellett. Dean a hátam mögé állt, vállamra tette a kezét, lehajolt a fülemhez, és belesúgta: "vagy arrébb ülsz, vagy arrébb rúglak." Teljesen kirázott a hideg, aztán gyorsan összeszedtem magam, és arrébb ültem. Őröm és védelmezőm egy győzelemittas mosolyt eleresztett, valamint helyet foglalt köztem és főnöke között.
Ők ketten elkezdtek beszélgetni a sorozatgyilkosról, hogy egyre több a halálos eset, és nem tudnak mit tenni. Részletek nem érdekeltek, egész végig Michealt figyeltem, ahogy a habos italával szemezett. Talán vele mégis jobban jártam volna, mint ezzel a gyökérrel... Épp egy fél napot töltöttem el vele, és az őrületbe kerget! Igaz, Mikey-nak percek is elég volt, de akkor is. Nekem valami nem stimmel Deannel... - kortyoltam bele az imént kikapott koktélomba, de többet nem szándékoztam inni belőle. Lehet, hogy komolyan mondta a megerőszakolós dolgot. Mindegy, ahogy látom, most el van a felettesével.

- Kimegyek a mosdóba - álltam fel mosolyogva.

- Rendben - válaszolta Hemmo.

- Bele ne fulladj - ivott bele a sörébe Dean, Mikey pedig szóra sem érdemes. Levegőnek néz. Deanre villantottam egy erőltetett vigyort, majd a táskám megfogva behúzódtam a lány vécébe. Becsuktam magam mögött a mahagóni ajtót, de a helyiség látványa nem a legjobb volt. Sőt, amint megláttam azt hittem, idegbajt és egyben szívrohamot kapok: a falakon én voltam látható mindenféle pozícióban az utcán. Majd' összeestem a soktól, nem akartam hinni a szememnek, ezért a mosdóhoz szaladtam és megmostam az arcom. Felnéztem a tükörre, és egy felírat állt rajta:

"Megvagy! Végleg a bábum maradsz, Maxine, ne menekülj. 

Ui.: Aranyosak az új barátaid! "

Ahogy olvastam a sorokat az ájulás kerülgetett, majd hirtelen jött sokktól sikítani és toporzékolni kezdtem, végül a földre rogytam, és sírni kezdtem. Egyáltalán nincs vége! Hisztérikus sikításba kezdtem, a könnyeimtől nem látva próbáltam felállni sikertelenül. A hisztiroham miatt nem kaptam levegőt. Dean tépte fel az ajtót. Pár másodpercre lefagyott a látványtól, majd felemelt és kivitt a mosdóból.
 
- Mikey, hívd az őrsöt! - utasította Luke. A rémület sötét ködként ereszkedett rám. Féltem és nem voltam biztonságban.

Hatodik

Sziasztok! Sajnáljuk a sok kihagyást, de ismét itt az új fejezet. És nem hiába beszélek többes számba, a blogon lett egy társíró, Aoi, aki ezt a fejezetet írta. Reméljük, tetszeni fog nektek! 

- az írók 

Luke Hemmings

 Luke Hemmings

Gondterhelten dőltem hátra az irodai székemben; újabb egyetemista lányok tűntek el, és ha jól értesültem, mind Maxine hallgatótársa volt. De a tettest természetesen mindenki ugyanúgy írja le, semmi újat nem adnak. Vagy lehet, hogy az elrabló, gyilkos nagyon profi… - gondolkodtam erőteljesen az áldozatok fényképeit és adatait vizsgálgatva. Valami nem stimmel… De mi?! Ah, tudom, hogy itt van a szemem előtt a megoldás, csak rá kéne jönnöm! Mind egyetemista, lány és… És ennyi  a közös bennük! Egyszerűen nem tudok rájönni a gyilkosnak a tervére… Lehet, hogy csak az idegeimen táncol. Lehet, hogy teljesen más a célja, a sok gyilkosság, eltűnések csupán csak figyelem elterelés egy olyan dologról, ami előttünk történik, mégsem vesszük észre. Pont olyan ez, mint a gyermekkori kedvenc játékom; egy ember jól megnézi a helyiséget, majd kimegy, a többiek három valamit megváltoztatnak, és aki kiment annak rá kell jönnie, hogy mit. Könnyűnek hangzik, ám amikor csak a tollat a pad végéről átteszik a másik felére, nem veszed észre és már vesztettél is. De az a toll ott volt az orrod előtt, mégis észrevétlen maradt. Ez is pont ilyen… Érzem, tudom, hogy valamit nem veszek észre, csak rá kell jönnöm, mit! Csak egy a gond: mostanában egyáltalán nem tudok a munkámra figyelni. Az eszem nem jár máson csak a jó pár hónapja történt eseten, amikor Maxine tűnt el. Mikey-t nagyon megviselte… Ezért is osztottam be őt védelmezőjének, hiszen randiztak, szóval csak érzett iránta valami féle vonzalmat, de az elrablás után, mintha elhidegült volna tőle. Na, most biztos, hogy össze melegetek. Igaz, annak még csak pár hete, de akkor is! A kémia gyorsan működik, másodpercek alatt.

Az asztalról felvettem a tollam, és ajkaim közé helyeztem. Gondolkodtam, ismét nem a melón, hanem a lányon. Aggódom kissé érte, Mikey nem könnyű esett, talán meg is verheti. Igazándiból nem tudom, hogy viselkedik a nőivel, tehát ebben nem vagyok teljesen biztos. Ám magam sem értem: többet foglalkozom az üggyel, mint bármi mással, és ez nem hogy mást, de még engem is kezd idegesíteni! A legjobb lesz, ha az egészet ráhagyom barátomra, majd ő ezentúl vezeti az ügyet, nekem a hócipőm tele van már ezzel – gondoltam, amikor az iroda ajtóm hirtelen kicsapódott, és a két nem szívesen látott lépett be rajta. Maxine és védelmezője, Mikey. Hm, vajon mit akarhatnak?

- Luke, megőrülök! – csapott az asztalomra a lány, amitől pár tollam legurult a földre.

- Te őrülsz meg? Akkor én mit mondjak?! – háborgott alkalmazott barátom is. Érdeklődve néztem hol rá, hol a nem rég előkerültre. Pff, vajon mégsem megy olyan könnyen a kémia?

- Fogd be, mert álon töröllek – nézett rá gyilkos pillantással, mire Mikey, amolyan „gyere, csak a szád nagy” pózba vágta magát. Rendben, azt hiszem itt az ideje annak, hogy közbe szóljak, még mielőtt kitörne az irodámba a harmadik világháború.

- So, kis hülyék, mi történt? – álltam fel, hogy közéjük tudjak állni.

- Utálom, nem vagyok hajlandó többet vele egy fedél alatt élni! – mutatott Michaelre vádlón. Az fújt egyet, akár a lovak, és elfordult az ablak felé, nehogy lássam, milyen arcot vág.

- Csak, hogy tudd, nekem is nehezemre esik veled élni, sőt! Teljeséggel megpróbáltatás, vagy inkább… - kezdte volna el fokozni a fokozhatót, de közbe vágtam. Ő is csak egy rendőr, tudnia kell, hol húzza meg azt a bizonyos határt.

- Szóval azt kéred tőlem, hogy osszak be melléd mást? – néztem Maxinére, aki bólintott. Mikey, mintha összerándult volna, bizonyára nem esett jól neki, hogy a szeretett lány ilyen vele. Egyet azonban nem értek: ha szereti, miért ilyen vele? Lehetséges, hogy csak én képzeltem a dologba többet? Hm, ez új nekem.

- De, Hemmo! – fordult vissza felém. – Én is meg tudom oldani – nézett egyenesen a szememben. Nem tévedtem, emberek! Ez olyan szerelmes, hogy arra nem is tudok megfelelő szót.

- Hisz az előbb még annyira idegesítő voltam – rivallt egyszerre Maxine gúnyos mosollyal az arcán.

- Fogd be, védenc, nem hozzád szóltam – vágott egyből vissza, mire én szünetet kérve felemeltem a kezem.

- Haver, nem kételkedem benned, de a csaj nem bír, és tudod, mindig az ő szavuk a fontosabb – emlékeztettem arra, amit még a fősulin tanultunk. Sóhajtott egyet, majd mit sem törődve velünk, kiment az irodámból. Asszem’, berágott… Egye fene, majd megbékél, ez a helyzet, el kell fogadnia!

- Akkor ki lesz az új árnyékom? – fonta össze a kezeit a mellkasa előtt, és neki dőlt az asztalomnak. Egy gyors eszmefutatást végeztem, hogy ki is szabad, és természetesen Deanre esett a sor.

- Dean – mondtam ki végül, mire a lány hold sápadt lett. Meg is értem, nagyon meleg lett idebent…