Második

Maxine Hayland

Félelem.
Kiskoromban éreztem ezt utoljára. Mikor besötétedett mindig bezárkóztam a szobámba és már nem szabadott kimennem, még a mosdóba sem. Ez egy íratlan szabály volt a családunkban. De, ha még is kimentem, mindig rettenetes dolgok történtek, amit egy tizenegy éves kislánynak nem szabadott volna átélnie. Anyám sohasem volt otthon, így nem tudta megakadályozni, de ha még is ott volt akkor sem tett semmit, csak nézte és szinte élvezte ahogy apám teszi a dolgokat.
Emlékszem, tizenhat lehettem mikor véget akartam vetni az otthoni katasztrófának s az akkori barátomnak elmondtam, hogy mi folyik otthon. Egész teste megdermedt, arca megkeményedett, megfeszült. Ült a kanapén és sokáig csak meredt maga elé, nem szólt semmit. Tudtam, hogy nehéz ezt ép ésszel felfogni, de kezdtem megijedni. Hirtelen felállt, arca teljesen megváltozott, tekintete elsötétült, beültetett a kocsijába és elhajtottunk a házunkig. Egész úton mondtam neki, hogy ne tegyen semmi meggondolatlan dolgot, mert nem ismeri apámat, nem tudja mire képes. Kiszállt és feltépte a bejárati ajtónkat. A fiú akkoriban nagy darab volt, most nem úgy értem, hogy pocakos, macis testalkatú, hanem szálkás, izmos volt. Drága szüleim a nappaliban ültek és nézték a televíziót, odarohant apám mellé és lekevert neki egy hatalmas öklöst, amitől elkezdett vérezni az orra. Azt kívántam bárcsak ne mondtam volna el neki. Apa kikerülte a következő ütést és az asztalon talált sörösüveggel fejbe vágta a barátomat amitől valószínűleg elájult. És ő újra megtette a barátom szeme láttára, ott és akkor elhatároztam, hogy ennek véget vetek.

Egy sötét és nyirkos szobában voltam. Kezeimet már lassan két napja hátrabilincselte teljesen tehetetlenné tett. Fájt minden porcikám és rettegtem attól, hogy megint visszajön az elrablóm. Lépések taposták a betont, de hogy közeledett-e vagy távolodott azt nem tudtam megállapítani. Hirtelen könnyek bukkantak elő és patakként csorogtak végig az arcomon. A vasajtó amivel elzártak a külvilágtól, irtózatos nyikorgásba kezdett, lassan és drámaian nyitotta ki. Itt van. A félelem méregként terjedt el  testeben, elbódított és teljesen a hatása alatt voltam, hisztérikus sírásba és kiabálásba kezdtem mikor megláttam. Egyenesen a szemembe világított a folyosón lévő fali lámpa, fénye gyér volt, mégis elvakított a hosszú sötétség után.

- Kérem engedjen el, nem mondom el senkinek. - zokogtam. - Kérem! - csuklott el a hangom. Fejét csóválta és ajka mintha mosolyra húzódott volna. Lehajolt és a kezeimhez nyúlt, elrántottam magamat, de hirtelen megfogta a csuklóimat és szorított a bilincsen. Égető fájdalmat éreztem, már feltörte a vas a csuklómat, mintha vérzett is volna.

- Nem ölhetsz meg! - köptem arcába.

- És miért is nem? - csattant fel. Érvek hiányában elhallgattam, bevonultam az egyik vizes sarokba és felhúzott térdekkel zokogtam.

- Kössünk egyességet... - gyújtott rá egy cigarettára, értetlenkedve néztem rá. Most jön az, hogy gyorsan öllek meg és te nem sírsz? Mélyen leszívta a füstjét.

- De ha nincs rá válasz akkor, menjünk. - felráncigált a földről, majdnem elestem, de szerencsére megfogott. Kirángatott a folyosóra, mintha valami pincében lennénk. A fények elvakítottak.
Nem akartam elmenni, rettegtem a következő helyszíntől. Mikor kiértünk a szabad ég alá, mélyen beleszippantottam  a friss levegőbe, a szabadság illata.

- Marad! - állított meg egy kocsi mellett, fekete furgon szerű volt. Persze, hogy nem maradtam és megpróbáltam elszaladni, de hátra rántott amitől a földre zuhantam, abban a pillanatban nem kaptam levegőt.

- Én megmondtam! - hangja még mindig frusztráló volt, és valahol ott rezgett az élvezet és a gúny között. Elpöckölte a cigaretta csikket és beültetett a hátsó ülésre. Csak most vettem észre, hogy a tegnapi vágások x alakban vannak, még mindig fájtak és be voltak dagadva.
Mit akarhat tőlem és eddig miért nem ölt még meg? Bárcsak vége lenne már a szenvedésnek.
Elfordította a slusszkulcsot és beindult a motor. Elindultunk. Hússzal, harminccal, negyvennel majd ötvennel mentünk. Belemarkolt a kormányba és motyogott valamit.

- Mi lenne az egyesség?  - sírdogáltam hangtalanul. Mikor újra ránéztem a mutatóra már százhússzal mentünk és egyre csak gyorsított. Éreztem ennek nem lesz valami jó vége.

- Tudtam, hogy érdekelni fog! - kaján mosoly jelent meg az arcán.

Sziasztok! Bocsánat amiért ez a rész nagyon rövid lett a következő sokkal hosszabb lesz.:D
Nagyon, de nagyon szépen köszönöm a 15 feliratkozót és az, hogy kommenteltek, Chatben is üzenhettek nekem ha gondoljátok, kérhettek cseréket is.  Ha erre a részre jön 3 megjegyzés akkor megoldom azt, hogy holnap jöjjön az új rész ami Luke szemszögéből lesz.:D Szerintetek érdemes lenne FB csoportot csinálni a blognak? pls. Chatbe válaszoljatok erre a kérdésre. Ti vagytok a legjobbak.:*