Negyedik

Maxine Hyland 

Dideregve ácsorogtam a reptér termináljában, így novemberben rettentő hideg van Horvátországban. Két pulóvert és egy vastag téli kabátot viseltem, de még így is képes lettem volna jégcsappá fagyni. Az emberek mosolyogva sétáltak el mellettem, úgy éreztem csak én vagyok ilyen morcos és feszült. Bár, hogy ne lennék az?! Ma újra haza mehetek, lejárt az egy év amit kint kellett töltenem külföldön a megállapodás miatt. Reménytelenül reméltem, hogy minden zűrzavarnak vége van otthon de aki remél, már retteg is, hogy a remélt sosem következik be. Elképzeltem, ahogy hazaérek a hosszú útról, babrálok a kulcsaimmal egy kicsit mint ahogy mindig is szoktam. Kinyitom az ajtót és az emlékek megrohamoznak, elérzékenyülve állok a küszöbön majd veszek egy mély levegőt veszek és átlépem azt, azt amit olyan könnyű megtenni, de nekem mégsem sikerült már több mint 14 hónapja. Ledobom a táskáimat a földre, a fáradtság átveszi rajtam az uralmat és elgyengülve a kanapéra huppanok. Nem törődve semmivel még azzal sem, hogy nyitva maradt az ajtó amit mindig gondosan kétszeresen bezárok, mert nem a legjobb környéken lakom, végig nézek a családi fotókon amik a falon lógnak és már megporosodtak az elmúlt idő alatt. Valami olyasmit mormolnék a piszok láttán, hogy lehetetlen dolog, hogy senki sem takarít és ekkor elhallgatnék egy percre. Rájönnék, rájönnék arra ami oly alapvető de nekem még is csak most jutott az eszembe… Hiszen én egyedül élek, eljut a tudatomig, hogy nem hiányoztam senkinek, nem jutottam eszébe nap mint nap és nem kapott el az az érzés egy embert sem, hogy milyen rossz is az élet nélkülem. Nem mintha én nagyon hiányoltam volna valaki az elmúlt egy évben, nagyon ritkán eszembe jutottak az úgynevezett „barátaim” akik nem kerestek, akiket nem érdekelt, hogy mi történhetett velem, hogy hova is tűnhettem.

- Hölgyem, kérem csatolja be az övét, hamarosan felszállunk! – adta parancsba az utaskísérő. Kábán néztem rá és tettem amit kért. 

- Nagyon szépen köszönöm! – váltott egy csábos, de átlátható mosolyra amiben mindent elárult, hogy nem ez a kedvenc munkája és ma valamiért nagyon rossz napja van, ebben a nagyon rosszul sikerült mosolyban minden benne volt, fájdalom, elhagyatottság, és csalódottság. – További kellemes utat! – és tovább csámpázott magassarkújában, ami nem volt elég magas ahhoz, hogy az ember ennyire ne tudjon benne járni. Ahogy haladt végig a soron látszott, hogy az „érettebb” férfiak kihajolnak és megnézik a nő kerek, formás fenekét, ma sem csalódtam a férfiakban. Visszafordultam és hátra dőltem a székemben, lehunytam szemeimet és elábrándoztam. Elábrándoztam arról, hogy milyen is lenne ha másként térnék vissza, más névvel, más múlttal, más élet típussal. Felsóhajtottam, hisz ez lehetetlen. A mögöttem ülő kisfiú egész úton sírt vagy ha éppen elhallgatott akkor a székem rugdalásában lelt apró örömöt.

- Kedves utasaink, a következő leszálláskor megérkezünk Sydney déli részére. Köszönjük, hogy minket választottak! - mondta be az egyik utaskísérő igen vidám hanggal. A szívem a torkomban dobogott, féltem, a gyomrom ököl méretűre húzódott össze, leginkább sírni akartam, de nem tettem mert csak a gyengék sírnak és mutatják ki a valós érzelmeiket. Én inkább olyan leszek mint egy szikla, érzéketlen és érzéstelen. 
A gépem pár percen belül leszállt. A mint kiértem a negyedik szárny C területéről, mélyen beleszippantottam az otthoni, frissnek nem igazán nevezhető levegőbe a szmog és a frissen elkészült sült krumpli illata keveredett a terminál földszintjén. 

- Maxine Hyland, le van tartóztatva! - szólalt meg egy egyenruhás férfi akinek a hangja olyan ismerős volt mintha mindennap hallottam volna az elmúlt egy évben. Gyönyörű zöld szeme világított az enyhén sötét terminálban.

- Nem. - csúszott ki a számon. A rendőr arcán meglepettség és bohókás mosoly villant át, majd amint rájött, hogy nem kezelhet úgy mint egy ismerőst megköszörülte a torkát és összeráncolta homlokát.

- Hogy mondja? - kérdezett vissza, komolyra fordította a szót. Alig láthatóan megráztam a fejemet és jeleztem neki, hogy nem direkt volt.

- Nincsenek véletlenek Maxine! - ingatta fejét és szánakozva nézett rám. Elővette a bilincsét és közelíteni kezdett felém.

- Mikey ezt ugye nem gondolod komolyan? - hangom valahol ott remegett a félelem és a gúny között. 
Újra visszatértem a számomra elfeledettnek vélt életbe, melyet leginkább kitéptem volna egy poros iskolai jegyzet füzetből és a tűzbe vetettem volna.