Nyolcadik

 Luke Hemmings

A rendőrség  viszonylag hamar megérkeztek, ezért fél órán belül az egész pubot lezártuk. Nem hiszem el, mikor és hogyan, és ki?! Itt voltunk végig, senki nem szólt, hogy mi van a vécében, szóval nem rég kellett megcsinálnia az egészet a tettesnek... De mikor?! Nem láttam semmi gyanúsat. Azt hiszem, vissza kell néznem a biztonsági felvételeket. Muszáj lesz kiadnia a kocsmának, vagy ha nem, le kell foglalnom, és napkeltétől, napnyugtáig azokat nézni, árgus szemekkel. Oldalra sandítottam, megérkeztek a mentősök, rögtön utánuk a média. Hihetetlen, ezek elől semmit nem lehet eltitkolni! Rohamosan elindultam feléjük, de Mikey megelőzött, és ő kezdett rizsázni a híradós nőnek. Oldalra fordultam, Dean és Maxine egy padon ültek. A lányra egy barna pléd volt terítve, szegény hatalmas sokkban van, ezért védelmezője próbálta megnyugtatni. Egy sárga-vörös kabátos mentős hölgy odasétált hozzájuk, valamit beszéltek, de sajna messze álltam, ezért nem hallottam semmit. Előkaptam a szövetnadrágom zsebéből a telefonom, és nyomkodni kezdtem, mintha csak valami fontos dolog volna rajta. Ám sunyi vagyok, nem is értem, miért, de félszemmel még mindig őket figyeltem. Harper belső kezével átkarolta Maxi vállát, a lány pedig kicsit közelebb bújt hozzá. Valamit mondott, ha jól leolvastam a szájáról: Köszönöm. Alkalmazottam lágyan, kisfiúsan rámosolygott, majd a szép, íves, rózsaszín ajkakhoz hajolt, hogy a sajátjával kényeztesse őket. Telefonom majd' kiesett a kezemből a meglepődöttségtől, szemem elkerekedett, szám ó-alakban elnyílt. Nem hittem a látványnak, Hyland rögtön ellökte magától, és egy hatalmas pofont adott neki. Azt hiszem, muszáj lesz előbb-utóbb elbeszélgetnem Dean fejével, nagyon elszállt magától, még a védencét is lekapta! A férfi háborogva felpattant, találkozott a tekintetünk, majd inkább fújva felhúzta Maxinét, és beültette az autójába. Nem szólhattam neki, hogy ne tegye, hiszen rábíztam a védelmét, azt tesz vele, amit jónak lát, és ha ezt látja jónak, én nem szólhatok közbe. Semmi közöm az ügyhöz, egyszerűen a főnök vagyok, és illendő foglalkoznom vele... Csupán ennyi a dolgom... 

Sóhajtva zsebre dugtam a készülékem, körbe néztem, és tehetetlenül fogadtam a tényt, hogy még két órát itt kell csöveznem, amíg lezajlik a helyszínelés.

Egy óra múlva örömömre szolgált Mikey, hogy hazaküldött a fáradt arcomra hivatkozva. Boldogan bele is mentem: ott nem tudtam másra gondolni, csak arra a jelentre. Arra, amikor az én alkalmazottam romantikus kapcsolatot akart kezdeményezni az én ügyembe keveredett lánnyal.
Gondterhelten ültem be a fekete Audimba, bedugtam a kulcsot, majd indítottam is volna, de valahogy a kezem nem mozdult. Remegtem, majd' felrobbantam, a szemem előtt újra és újra lejátszódott a jelent, az az idilli pillanat, ami kettejük közt volt. A fejem a kormányba vertem, valahogy le kellett nyugodnom. Sajna nem használt, ezért fáradt szemmel felemeltem a fejem, lassan a pedálokra helyeztem a lábaim, majd körülbelül  csigagyorsasággal elindultam a lakásom felé.

Harper és Maxine... Harper és Maxine. Harper és Maxine! - hangzott a fejemben idegbajosan két emberem neve. Külön-külön még oké, na de egybe?! Borzalmas, fúj! Komolyan, ők ketten?! Hát, egyáltalán nem illenek össze, sőt! Ha továbbra is így folytassák magamat teszem be a lány mellé, aztán mindenki mondhat azt, amit akar, én fogok rá vigyázni, én fogom kényeztetni, én fogom csókolni, ölelni... Mi van?! - ráztam meg gyorsan a fejem. A gázra léptem, a kilométeróra a kétszáz közelében járt, én pedig az előttem bénáskodó kocsikat kikerültem, hiába dudáltak le, és barmoztak. Így hamar ahhoz a panelházhoz értem, ahol szerény életem élem már négy éve. A helyemre leparkoltam, kiszálltam, lezártam a járgányt, majd a tíz emeletes, barnás épület felé léptem, amin kívülről látható kb. száz ablak, hozzátartozó kilépős terasszal. A zakóm belső zsebéből előhalásztam a kulcsokat, kinyitottam az épületbe bevezető, kétszárnyas, fehér ajtót. Beléptem rajta, egyből valami kellemetlen, dohos szag ütötte meg az orrom. Nem csodálom, nem is emlékszem olyanra, hogy itt valaha lett volna szellőztetve. A lifthez léptem, amire nagy, piros betűkkel rá volt írva: Nem működik. 
Káromkodtam egyet; ez a nap már nem lehet rosszabb! - gondoltam, miközben lakkcipőben a lépcsőt rohamoztam meg, hogy feljussak a negyedikre. Bár, jobban tenném, ha onnan le is ugranék.

Mire felértem majd' kiköptem a tüdőm, annyira elfáradtam. Pfú, hihetetlen, hogy egy ilyen épületben előfordulhat olyan, hogy nem működik a lift! Bementem a lakásomba. Egy halszerűségbe érkezünk, ahol levettem a zakóm és a cipőm. Innen két boltíves ajtó nyílik a konyhába és a nappaliba. Én az utóbbiba lépek be, ahol szimplán egy fehér heverő, vele szemben a kék falon egy plazma tévé, köztük egy dohányzó asztal van. És ennyi. Nem szeretem túlcsicsázni a házat, ahogy anyám szokta... - mentem át a fürdőbe, ami szintén kék volt, egy tejüveges zuhanykabinnal a sarokban, fehér mosdó kagylóval, bőrszínű fürdőszobai szekrénnyel. Levetkőztem, majd vettem egy forró zuhanyt. Már rendesen rám fért, komolyan. A mai nappal tele van mindenem... - gondoltam, amikor valaki csengetett. Szemem forgatva szálltam, ki gyorsan megtörülköztem, és törölközőt alsó részem köré tekerve, beengedtem a csengetőt. Nem sokkal később az ajtómhoz ért, én pedig egyből beengedtem. Vagyis, először ajtót nyitottam neki, majd azt hittem képzelődök, hogy Maxine áll az ajtómba, de nem, mert valós volt, valósabb, mint valaha.

- Hemmo, baj van - nézett a szemembe félve, magát ölelve. Teljesen meg volt törve, vajon mi történhetett?!

- Mi az? - kérdeztem aggódva, miközben beljebb mentünk a nappaliba. Leültünk a kanapéra, majd a lányt szépen szólva elfogta a szófosás.

- Dean rám hajtott - kezdte, amit persze már észrevettem. - Természetesen visszautasítottam, ami nem nagyon tetszett neki. Először háborgott, majd lelépett, és visszatért valami ribanccal, akit akkor láttam először. Aztán azt mondta, beszéde van vele, és elmentek a szobába, ahonnan nem sokkal később nyögéseket hallottam. Szóval... - akadt el, és majd' sírni kezdett. - Utálom Deant! Nem bírom vele... - nézett rám könnyes szemekkel. Nem tudtam, mit vár tőlem, ezért csak átölelni tudtam, nem többet.