Hetedik

 Maxine Hyland 

Mivel Dean kicsit megrémisztett a legelső találkozásnál, ezért féltem, sőt rettegtem, hogy őt fogom kapni. Remélem, jobb lesz, mint Mikey volt, csak nem fogunk annyit veszekedni, mint "dr. Michael Idegbeteg Clifforddal." Az őrsön vártam Deanre, helyszínen volt így nem tudta még, hogy mi vár rá mikor visszaér. Hemmings hozott egy kávét, és leült mellém. Percekig némán ült, és csak meredt maga elé. Szőke haja most is tökéletes volt, természetesen az ing és az öltöny elhagyhatatlan volt számára, melytől azt a tipikus klasszikus stílust kapta, amitől a lányok eldobják az agyukat. Ő pont olyan volt, mint, aki bárkit megkaphatott, de nem törődött vele, csak a munkájának élt, s szívét-lelkét belerakta, ennek meg is volt az eredménye, hiszen főnök lett, de eközben nem volt élete, ami természetesen nem tűnt fel neki. Elmerült a gondolataiban vagy csak nem tudta, mit szóljon hozzám, szemöldökét összehúzta és percenkét pislogott egyet.

- Figyelj! - kezdett bele mondókájába. - Nem azért kaptad Harpert, mert annyira megbízható. Érted, nem volt más, nem tehettem mást, mert egyedül nem maradhatsz! - szorult ökölbe keze. - Nem bízok benne, nem kedvelem, nem tehettem mást. Bármi gond vagy probléma van vele kérlek, szólj! - nézett mélyen a szemembe. Szája köré aggodalmas ráncok gyűltek, mely megöregítette pár évvel. Nem értettem ezt a hirtelen jövő őszinteségi rohamot. Megijesztett. Egyik pillanatról a másikra kezdtem megbánni, hogy eldobtam magamtól Mikeyt.
Válaszul bólintottam Luke-nak, hogy felfogtam és megértettem, de nem szóltam hozzá, nem volt se kedvem, se erőm belekeveredni egy beszélgetésbe, ami csak arról szólna, hogy mi is volt azon a bizonyos elrablásos estén. Még mindig volt egy olyan érzésem ami nem hagyott nyugodni, ami azt sugallta, hogy nem hisznek nekem a rendőrök, se Clifford, se Hemmo, se Harper. Látszott, Hemmon, hogy nem tetszett neki ez a kényszer csönd, de ez volt, ő sem arra kíváncsi, hogy mi van velem, hanem arra, hogy mire emlékszem az esetből. De nem mondhattam el... Nem tehettem, mert...
A bejárati ajtó csapódott, a zaj irányába pillantottam, s újra elfogott az a rettenetes érzés. Itt volt.
Szívem a torkomban dobogott az idegesség miatt, homlokom elkezdett verítékezni, a gyomrom összeugrott és hányinger kapott el.

- Harper! - intett neki a szőke főnök. - Gyere, beszélnünk kell! - Majd elindultak az irodába. Dean tudomást sem vett rólam. Ismételten egy bunkó majom, még mindig Luke ellentéte volt, szakadt fekete farmerban és szürke ujjatlan pólóban sétált végig az őrsön, nem törődve azzal, hogy rajta kívül mindenki más nyakkendős flancos "egyenruhában" volt. Valamiért felkeltette a figyelmemet ez a lázadó stílus, de ahogyan végignéztem a többieken, nem csak nekem, ami megnyugtatott, az kell mondjam.

- Gyere! - ragadta meg Dean a karomat. Öt perc sem telt el azóta mióta bement a főnöke irodájába. Szorítása erős volt, karomnál fogva tolt előre, ki az ajtón.

- Neked mi a bajod? - sipítoztam. - Elengednél végre? - mondtam idegesen, majd kirántottam a kezemet fogásából az utcára érve. - Seggfej! - morogtam, s közben a kezemet néztem, ahol megszorított, véraláfutásos lett.

- Na, figyelj, Hamupipőke! - arckifejezése komolyra változott. - Ez itt nem Csodaország, és te nem vagy Alice, szóval itt vannak szabályok, az ÉN szabályaim, amit betartasz vagy betartasz! Felfogtad?! Hallottam, mit műveltél Clifford idegeivel, ezt az enyémmel nem fogod megtenni! Ha jóban akarsz velem lenni, akkor teszed, amit mondok, ha pedig nem csinálod... - halkult el.
 Arrogáns, semmirekellő, idióta, akiben egy csöpp tisztelet nincsen a másik ember felé. Már most utáltam, kedvem lett volna egy hatalmas pofont lekeverni neki ott helyben az őrs előtt, hogy azért tudja, hol van a helye. Kezem ökölbe szorult, és éreztem, ahogy megfeszült az arcom, ereimben adrenalin lüktetett, nem tudtam, kezelni a helyzetet, csak hallgattam és gondolatban szidalmaztam, átkoztam. Mélyen leszívtam a friss levegőt, hogy lenyugodjak.
Elővett egy fekete cigarettás dobozt, amely dugig volt tömve fekete színű, hosszú szálú cigarettákkal. Kivett egyet, óvatosan a szájába helyezte és meggyújtotta. Mélyen leszívta füstjét, és másodpercekig lent tartotta.

- Káros a dohányzás - szólaltam meg félénken, mire az arcomba fújta a füstöt. Pont akkor vettem levegőt így leszívtam a füstöt, amitől köhögnöm kellett.

- Miért, az élet nem az? - vigyorgott kéjesen. Pár órával később már otthon voltunk, természetesen egyből kritizálta a lakásomat, és a családomról faggatott, de nem voltam hajlandó válaszolni a hülye értéktelen kérdéseire, amire igazán úgysem érdekelte a válaszom. Megvizsgálta a zárakat, az ablakokat, mindent, amit csak lehetett. Mikor végzett leült a tévé elé, és pöffeszkedett egészen estig.

- Nem akarunk elmenni valahova? - nézett rám a tőle telhetően legnormálisabban.

-Nem. - Nyers és egyszerű választ kapott, amit talán felfogott a csöppnyi agyával.

- Jaj, ne csináld már! A nagymamám hetvenhárom éves, mégis eljár péntek esténként - próbálkozott.

- Nem! - mondtam nyomatékosabban. Megvonta a vállát, felpattant a kanapéról, és elindult az ajtó felé. - Te most itt akarsz hagyni? - néztem rá kérdően. Bólintott. - Jó menjünk! - pufogtam.

- Várj Maxi, te most ebben fogsz jönni? - mért végig. - Hallod, az ükmamám nem vett volna fel ilyen ocsmány ruhát! - gúnyolódott. A kezembe kerülő első dolgot vágtam neki, ami egy párna volt.

- Aú? - vonta fel a szemöldökét, majd elnevette magát. Pillanatok alatt átöltöztem, mert féltem tőle, hogy itt hagy, ha órákig készülődnék. Beültetett az autója hátsó ülésére. Halvány emlék foszlányok terelték el a gondolataimat. Mintha már ültem volna ebben az autóban, dejavu. Beállította a fenti visszapillantóját, hogy pont rám lásson, majd beindította az autóját, és indultunk is a titkolt helyre, mivel nem volt hajlandó közölni velem az úti célt. Gondolkodni próbáltam, nekem túlságosan ismerős volt a hely, ám, amint odaértünk egy kocsma elé, abba is hagytam. Ez mellett lehetetlen gondolkodni...

- Leitatni hoztál? - fordultam felé felvont szemöldökkel.

- Pontosan, és utána megerőszakolni tervezlek - nevetett fel. Haha, nagyon vicces, komolyan - gondoltam unottan, miközben Deant csípőből kikerülve bementem a részegekkel teli helyiségbe. Ő is követett, de ahogy a pulthoz értünk nekem kedvem támadt meghalni. A pultnál ott ült Mikey és Luke... Te Atya ég! Mit csináljak, mit csináljak? - gondoltam idegesen, majd megráztam a fejem. Hülye vagyok, akinek nem kéne a szemem elé kerülni az Mikey, nem én! - Hemmo! - szólította le szőke főnökét testőröm. Azok ketten egyszerre kapták felénk a fejüket. Luke hevesen integetni kezdett, míg ex-testőröm csak sóhajtva, sörét szorongatva visszafordult a csapos nőhöz. Ám legyen, ha gyerekeskedni akar, tegye, engem nem érdekel - foglaltam helyet Luke mellett. Dean a hátam mögé állt, vállamra tette a kezét, lehajolt a fülemhez, és belesúgta: "vagy arrébb ülsz, vagy arrébb rúglak." Teljesen kirázott a hideg, aztán gyorsan összeszedtem magam, és arrébb ültem. Őröm és védelmezőm egy győzelemittas mosolyt eleresztett, valamint helyet foglalt köztem és főnöke között.
Ők ketten elkezdtek beszélgetni a sorozatgyilkosról, hogy egyre több a halálos eset, és nem tudnak mit tenni. Részletek nem érdekeltek, egész végig Michealt figyeltem, ahogy a habos italával szemezett. Talán vele mégis jobban jártam volna, mint ezzel a gyökérrel... Épp egy fél napot töltöttem el vele, és az őrületbe kerget! Igaz, Mikey-nak percek is elég volt, de akkor is. Nekem valami nem stimmel Deannel... - kortyoltam bele az imént kikapott koktélomba, de többet nem szándékoztam inni belőle. Lehet, hogy komolyan mondta a megerőszakolós dolgot. Mindegy, ahogy látom, most el van a felettesével.

- Kimegyek a mosdóba - álltam fel mosolyogva.

- Rendben - válaszolta Hemmo.

- Bele ne fulladj - ivott bele a sörébe Dean, Mikey pedig szóra sem érdemes. Levegőnek néz. Deanre villantottam egy erőltetett vigyort, majd a táskám megfogva behúzódtam a lány vécébe. Becsuktam magam mögött a mahagóni ajtót, de a helyiség látványa nem a legjobb volt. Sőt, amint megláttam azt hittem, idegbajt és egyben szívrohamot kapok: a falakon én voltam látható mindenféle pozícióban az utcán. Majd' összeestem a soktól, nem akartam hinni a szememnek, ezért a mosdóhoz szaladtam és megmostam az arcom. Felnéztem a tükörre, és egy felírat állt rajta:

"Megvagy! Végleg a bábum maradsz, Maxine, ne menekülj. 

Ui.: Aranyosak az új barátaid! "

Ahogy olvastam a sorokat az ájulás kerülgetett, majd hirtelen jött sokktól sikítani és toporzékolni kezdtem, végül a földre rogytam, és sírni kezdtem. Egyáltalán nincs vége! Hisztérikus sikításba kezdtem, a könnyeimtől nem látva próbáltam felállni sikertelenül. A hisztiroham miatt nem kaptam levegőt. Dean tépte fel az ajtót. Pár másodpercre lefagyott a látványtól, majd felemelt és kivitt a mosdóból.
 
- Mikey, hívd az őrsöt! - utasította Luke. A rémület sötét ködként ereszkedett rám. Féltem és nem voltam biztonságban.